ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

A kamarazene különböző szintjei

Bruno Borralhinho csellóművész és Christoph Berner zongorista duója, Richard Strauss, Zemlinsky és Mahler műveit vette lemezre. A több, mint egy évtized felvételeiből összeállított műsor előadása végletekig kiegyenlítetlen.

Fittler Katalin

Napjaink magyar zenehallgatóját igencsak elkényeztették a gordonkaművészek. Egyidejűleg aktívak a különböző generációhoz tartozó kiválóságok, s így a zenebarát egy folytonosan magas színvonalú előadói kultúrába kerül bele, amelyben kitarthat „kedvence” mellett, avagy időről időre „frissítheti” a hozzá zeneileg legközelebb állóval való kapcsolatát. Minden korosztály talál vele egyidős kiválóságot, és olyat is, aki immár a hagyományt képviseli számára, vagy aki beváltotta a korán hozzá fűzött nagy reménységeket. Tehát, kritikus magyar hallgató jut a külföldi gordonkásnak, és megkülönböztetetten „kiművelt fül” is, mert a tetszés megfogalmazásának vágya, az élménymegosztás igénye óhatatlanul is azzal jár, hogy ki-ki megpróbálja a szavak aprópénzére váltani a „miért tetszik?” megválaszolásán túl a „miért tetszik – akár mindenki másnál – jobban?” differenciálásra késztető kérdését.

Borralhinho és Berner felvételének a műsora felkelti az érdeklődést; a műveket illetően a 19. század végi két szonátával, az interpretáció tekintetében a gordonkaművész által jegyzett átirattal: mi késztethette arra, hogy hangszerén „dalolja el” a Vándorlegény-dalokat.

Magvas-szép tónusú gordonkahang, felvállalt átélés készteti a hallgatót odafigyelésre a szonátákban, gondos formálás, a modulációk érzékeny követése. Mindketten olyan művészek, akik nemcsak lejátsszák szólamukat, sőt, még csak nem is „összehangoltan” szólaltatják meg azokat, hanem úgy építkeznek, hogy kölcsönösen hasonló aktivitásra inspirálják partnerüket (a portugál művész vezényléssel is foglalkozik, az osztrák művész szólista-fellépései mellett rendszeresen kísér énekeseket is). Könnyű belefeledkezni a szárnyaló muzsikába, felszabadítóan hat az érzelmi kitárulkozás megannyi gesztusa, a világgá kiáltott öröm csakúgy, mint a befelé megélt boldogság-mozzanat. Semmi hatásvadászat, akadálytalan a muzsika áradása. Plasztikus a tagolás, a ráismerés örömével járnak a visszatérő tematikus fordulatok – a természet és a természetesség egyidejű jelenléte azt eredményezi, hogy a kísérőfüzet felvételei ellen se berzenkedjünk, az őszi erdei tájba kihelyezett reprezentatív kanapé láttán.

Mindezt a sok kellemes érzést bántóan zavarja meg a Mahler-átirat megszólaltatása. Mondhatjuk, hogy bármilyen tempóválasztás megengedett lehet – amennyiben meggyőző, elhitető erejű. Ebben az esetben nem így történt. Ha épp nem modoros, akkor hatásvadász érzetet keltő több esetben is. Amit a szonátákban tetszéssel lehet nyugtázni (a vonókezelés választékossága, a bátran-hosszan végigvezetett vonók), itt valamiféle tapintatlansággá lényegül át. Csakúgy, mint a kétségkívül kidolgozott részletek már-már bántó kinagyítása. Rossz a „felbontása” a hangzásképnek, egy-egy öncélú részlet eltereli a figyelmet a folyamatról. A belsőséges Mahler-muzsika elrajzolt plakáttervvé módosul, amiért nem kárpótol a legszebb hangszín, avagy alkalmankénti dalolás sem. Ráadásul az érzéketlenség, az empátia-hiány annál is érzékelhetőbben tűnik fel, mert a megelőző R. Strauss-szonátában elhitető erővel játszottak az előadók, e műben pedig inkább a hallgató türelmét teszik próbára, ráadásul Berner ezúttal korrepetitor-kísérői attitűdöt ölt.

Bő egy évtized terméséből áll a műsor, mégis, a három szerző (három egyéniség) darabjaival nem a komponisták/művek/tételek egyediségét sikerült felmutatniuk, s nem is a zenei köznyelvi szókincs egyöntetű vonásait hangsúlyozták. Érdemes művenként hallgatni a felvételt, amely a szonáták esetében a művek alapos megismeréséhez jó anyagot szolgáltat.

Kiadó: ARS Produktion

Katalógusszám: ARS 38 554