ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

A királynőt megölni nem kell félnetek

Sorra mennek el a királynők. Amikor e sorokat írom, éppen azzal a tragikus hírrel birkózom, hogy meghalt Mirella Freni, a közelmúlt egyik legnagyobb szopránja. És nem látom, hogy óriási lenne a felhozatal újabb queen-jelöltekből. De egy biztosan akad: régi csodálója és feltétlen híve vagyok korunk talán legérdekesebb és legfontosabb mezzójának, Joyce DiDonatónak, akinek címszereplésével most jelent meg Händel csodálatos operája, az Agrippina. Az utóbbi évtized egyik legnagyobb élménye. És felülmúlja a csodálatos elődöket is nálam: pedig McGegan, Gardiner és René Jacobs remek Agrippina-felvételein nőttem föl.

Bányai Gábor

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer Velencében egy patrícius, bizonyos Vincenzi Grimani. Nem tudjuk pontosan, mikor született (talán 1652-ben, talán 1655-ben), ahogyan azt sem, hogy hol (talán Velencében, talán Mantuában). Azt azonban tudjuk, hogy elkötelezett híve volt az opera műfajának, volt is bátyjával közösen egy operaháza a lagúnák csodaszép városában, ez volt a Teatro San Giovanni Grisostomo, kora legnagyobb, állítólag 1400 férőhelyes operai játszóhelye (miközben a család többi tagja birtokában volt még néhány a 16 velencei operaházból). Signor Grimani érdekes pályát futott be: mecénásként és librettistaként kezdte, hogy aztán - és közben - egyre inkább a politika ugyancsak ingoványos terepére merészkedjen. Elkötelezett Habsburg-hívő volt, ennek és a diplomáciai  játszmáknak köszönhetően előbb nemkívánatos személlyé vált szülőföldjén, majd 1697-ben hivatalos politikai szereplővé, kardinálissá nevezték ki, később, 1708-ben nápolyi alkirály lett (Nápolyban is halt meg 1710-ben). Grimani az általa írt szövegkönyvekben nem azt az utat járta, amit később Metastasio vagy Apostolo Zeno emelt kánonná, tehát a moralizáló példabeszédek helyett ő aktuális, politikailag nagyon is érzékeny helyzeteket írt meg. Nem véletlen hát, hogy az általa kifaragott Agrippina lett 2019-2020 legizgalmasabb operai eseménye Münchentől Londonon át New York-ig, a Metropolitan februári bemutatójáig.

Az opera zeneszerzője, Händel 18 évesen, 1703 nyarán hagyta el Hallét Hamburg kedvéért, hogy aztán három évvel később Itáliába menjen, saját költségén tanulni és tanulmányozni az olasz operát. A következő mintegy három évet főként Rómában töltötte, de járt Firenzében és Velencében is, sokat komponált az árkádiai költészet mintájára (és milyen érdekes: a római alapítású Árkádiai Akadémia, mely a korszellemmel ellentétben a görög klasszikus egyszerűség visszaállításán fáradozott, és amelynek később épp Metastasio lett az elismert apostola, tehát az Akadémia összejöveteleinek velencei központja éppen Grimaniék háza volt). Több operát is komponált ebben az időszakban, hogy aztán 1709. december 26-án Grimani operaházában bemutassák az Agrippinát, kedvenc operámat a nagy szásztól. A libretto szinte bizonyosan jóval korábban keletkezett. Händel és Grimani feltehetően találkoztak, találkozhattak Rómában, ahol a szövegíró már nagyon elfoglalt diplomata volt, tehát nem valószínű, hogy akkoriban írta volna meg a szövegkönyvet, valószínűbb, hogy az még a 80-as évek végén Velencében keletkezett. És itt találhatott rá a zeneszerző is, aki a kutatások alapján velencei papírra írta meg remekművét. Hogy pontosan mikor, nem tudjuk: de azt igen, hogy elképesztő mennyiségű zenét használt fel magamagától, zseniálisan új textúrába helyezve a már kész darabokat (hosszan lehetne idézni, mit honnan vett, de úgy vélem, nem érdekes a mai hallgató számára). 

 

 

Még nem volt 25 éves. És még nem volt önmaga szobra sem, melyet később, különösen Londonban oly elővigyázatosan és olykor arrogánsan épített-faragott magának. Még bátor és szemtelen volt, még nem az volt a fő kérdése, hogy katolicizmus vagy protestantizmus, még nem félt attól, mit szól majd tevékenységéhez legfőbb pártfogója (a későbbi angol király). Még bőkezűen szórta az ötleteit. Kapóra jött mindehhez az Agrippina szövegkönyve. Nem csak azért, mert politikai értelemben felért egy pamflettel – Grimani librettójában a politikai cselszövések egész tárházát írta meg szatirikus pontossággal és kegyetlenséggel. Az ellenszenves Claudius császár portréja pedig állítólag nyílt paródia és támadás XI. Kelemen pápa ellen, bár ennek ellentmondani látszik, hogy a szöveg vélt születéséhez képest csak tíz évvel később, 1700-ban választották pápává Giovanni Albanit -, sokkal inkább azért, mert Grimani a kor szokásaival ellentétben nem a recitativók számát gyarapította, hanem rengeteg áriát, duettet és kis együttest írt meg. Ez a változatosság pedig zenei sziporkázássá nemesült Händel partitúrájában. Már a címszereplő első áriája olyan merészt hangmenetekkel ábrázolja a mindenre kész anyatigrist, aki számára semmi sem szent, csak hogy elérje célját, azaz kissé debil, de nagyon hatalomvágyó fiának, Nérónak a hatalomba juttatását. S ez nem egyszerű feladat, hiszen nem a regnáló császár, Claudius fia, hanem Caligula testvérének, Agrippinának – aki épp a császár negyedik felesége – egy korábbi házasságából született.

Már itt, ebben az első  áriában megkapjuk szinte mindazt, amitől ez az opera maradandó és zseniális. Itt nem a római történetírók hősei lépnek színpadra – itt nagyszabású zsarnokok, metszően okos gazemberek, korrupt álnokok és testüket a hatalomért áruba bocsájtó kurvák feszülnek egymásnak. Nem véletlen, hogy az elmúlt évben háromszor is színpadra álmodott opera rendezői a jelenidőben gondolkoztak: DiDonato olyan manipulátor, hogy azt a nála persze sokkal-sokkal műveletlenebb és az intellektualitást hírből sem ismerő Trump is megirigyelhetné. (Csak egy kis kitérő. Az Agrippina egyik leghíresebb áriája, a Pensieri, voi mi tormante szerepelt már az énekesnő 2016-ben rögzített ária-lemezén, az In War & Peace című albumon is, a háború jelenetei között.  Akkor is az Il Pomo D’Oro zenekara játszott vele, Maxim Emelyanychev irányításával. A koncertfelvételen sem egyszerűen elénekelni – persze tökéletesen – ezt a bitang nehéz áriát, ahol végképp lehull a lepel Agrippina figurájáról (láthattuk őt Barcelonában, Madridban és Párizsban), már akkor is játszik: partnere-ellenfele a zenemű során többször is szólisztikus szerepbe emelt oboa. Izzik a levegő körülöttük. Ehhez képest most még egy fokkal emeli a tétet a teljes operafelvételen DiDonato: ez a nő nem ismer könyörületet, ő nem csupán győzni, hanem legyőzni akar, mert okosabb a többieknél, és nem szégyelli bevetni a teljes eszköztárát. A pianói félelmetesek, a fortéi olyan metszőek, hogy nem lennék egyetlen ellenfelének a helyében sem.)  Egy teljes évet szentelt az énekesnő ennek az egyetlen szerepnek, amit aztán a Covent Gardenben (ez az előadás a Bajor Operával együttműködésben készült) és a MET színpadán is megformált: érdemes megnézni ezeket az alakításokat (ha némely partner változott is a különböző helyszíneken), hogy megértsük, az igazi énekes sosem lehet csupán egy gégevirtuóz. Amellett, hogy tökéletes technikával, minimalizált vibrátóval, tehát korhűen is énekel, megformál egy örökérvényű figurát: a korrupt, de manipulálni mindenkinél jobban tudó, karizmatikus, populista háttér-zsarnokét. Elődei általában egy dívát hoztak a színpadra. Ő egy sokkal bonyolultabb figurát. Akit gyűlölünk és imádunk, akit a pokolba kívánunk és mégis rettegjük bukását. Aki megfertőz minket, aki elvakít, hogy már azt is elhiggyük, amit sosem láttunk – vagy azt lássuk a valóság helyébe, amit ő akar. Az utóbbi években színpadon hallottam Ann Hallenberget Agrippinaként: és bár a svéd énekesnő is emlékezetes tudott maradni a szerepben, DiDonato az első az elmúlt egy-két évtizedben, akinek hatalmas mezzója és lenyűgöző személyisége képes kitölteni ezt a hatalmas szerepet.

 

DiDonato a MET produkciójában 

És a többi figura ebben a panoptikumban méltó párja ennek az Agrippinának. A testéért és a megszerezhető befolyásért vetélkedő rongy perclovagok: Pallante szerepében Andrea Mastroni macsó basszusa émelyítően ismerős érzeteket kelt, a Narcisoként remeklő konratenor, Carlo Vistoli  szégyenlős jelenléte minden pillanatát tökélyre emelve vált ki gyomorszájig hatoló undort. Néróként az egyik legünnepeltebb kontratenort, Franco Fagiolit hallhatjuk (és tetováltan, betegen, nárcisztikusan, erőszakos pszichopataként láthatjuk is az élő színpadi felvételeken, sőt, ő jobb is akkor, amikor nemcsak halljuk, hanem élvezhetjük is a színpadi jelenlétét): az ő pitiáner figurája teszi elsősorban tragikomikussá az egész operát, tőle lesz nagyon is maivá és cinikussá Händel (zenei) világképe, a fülledt budoárokban és civil páholyokban elindított harc a trónért, a hatalomért. Előadásában a  Come nube che fugge dal vento áriában például az őrültségnek és a megszállottságnak olyan fokára jut egy elképesztő magasságokban megformált énekléssel, hogy abból vizionálhatunk Néró egész későbbi pályafutására. Ellenlábasaként, Ottoneként a táncosként és énekesként is sikert sikerre halmozó amorózó, a tökéletes technikájú lengyel kontratenor, Jakub Józef Orliňski a lemez egyik nagy meglepetése: számomra az ő hangfekvése és hangszíne varázslatos, ráadásul a szerzőtől csodaáriákat kapott, és ezeket elképesztő magabiztossággal és művészi alázattal oldja meg. Egy új generáció bámulatos debütálása az övé. (Jegyezzük meg, hogy ebben az operában a szerző még zömmel két-három perces, fantasztikusan hatásos, patchwork-szerűen feldobott magánszámokkal dolgozik, itt még csak nyomokban jelenik meg a majdani Händel robosztusan építkező ária-formálása: talán ez is az oka, hogy nekem ez a kedvenc operám tőle.)

A másik nagy meglepetés számomra Elsa Benoit Poppeája, aki egyenrangú ellenfele a diabolikus Agrippinának. A Vaghe perle, eletti fiori áriája egy olyan nőstényt jelenít meg, aki sosem adja fel a harcot, aki képes elcsábítani bármi áron Claudiust, Nérót és Ottonét is. Ez a nő egy gyönyörű métely, egy halálvirág, akibe szívesen belebódulnánk, akkor is, ha tudjuk, nem éljük, nem élhetjük túl a vele való kalandot. Benoit olyannyira erőteljes, hogy nem hiányoljuk, ha egy áriának nem a legbravúrosabb letétjét énekli (mert a hihetetlen energiával és egy bűvész eleganciájával, no meg egy Cipolla mágiájával vezénylő Emelyanychev nem tűri a századok virtuozitást preferáló rátéteit, irányítása alatt a zenekar és az énekesek is csak a legtisztább dallamvezetésre, a tragikus komédia puritán csodájára koncentrálhatnak). Luca Pisoni Claudiusa is sokkal több, mint csak egy szerencsétlen balfék, akit a nők az orránál, és nem csupán az orránál fogva vezetnek: basszbaritonja még rangot is ad ennek a figurának, minden áriája őszintének hat, legfeljebb mi szánjuk őt, innen a XXI. századból hiszékenységéért, gyengeségéért. És a végén még egy ironikus gesztus, a deus ex machina, Juno megszólalása, melyet a színpadon általában kihagynak: nagyon örülök, hogy itt ez is elhangzik, méghozzá Marie-Nicole Lemieux remek előadásában. Most lesz teljessé a komédia. Nevetünk – és ebbe más is belehalt már.

Úgy tűnik, számomra szinte tökéletes ez a mostani kiadás – melynek felvétele hangtechnikai szempontból is kiegyenlített és példamutató -, újkori etalon. Nos, nem csupán úgy tűnik: nekem az is. Új királynő született? Nem, DiDonato már eddig is a legnagyobbak között volt. De ez most egy olyan mérföldkő, amit szinte lehetetlen meghaladni. Legalábbis ebben a barokk lágéban nemigen. Aki teheti, hallgassa, aki teheti, nézze: és ébredjen rá, hogy a barokk korban is emberek éltek. Szegények, nyomorultak, gazdagok és gazemberek egyaránt. Pont mint ma. A világ nem változik, csak egy spirál mentén ismétli önmagát. Ez az album sokkal több, mint egy opera ragyogó felvétele. Kordokumentum. Hogy utánunk is tudják majd, az ember mindig, újra és újra képes elaljasulni. És közben mégis hétpettyes örömet röptetve a művészet csodájáig emelkedni. 

A királynőt megölni nem. Kell félnetek.

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 0190295336585