ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

A nagyzenekari jazz – köszöni, jól van!

Szerencsére a nagyzenekari jazz változatlanul virágzik. Ez annál is örömtelibb, mivel számos okból voltak olyan időszakok a műfaj több mint százéves történetében, amikor meglehetősen nehezen tudták működtetni őket. Ugyanis, aki csak egy kicsit is tájékozott ezzel kapcsolatban, az jól tudja, hogy mekkora munka áll egy-egy produkció mögött, valamint a zenekarok fenntartása igencsak költségigényes. (Emiatt is gyakran nagy rádióállomások tartották fenn a zenekarokat, különösen Európában.)

Márton Attila

Most pedig e sorok íróját, mint a nagyzenekari jazz rajongóját, egy Tom Pierson Orchestra nevű, kevésbé ismert amerikai nagyzenekar dupla albuma kápráztatta el. Igaz, hogy ez a lemez a jazz műfajt lelkesen művelő és támogató Japánban jelent meg.

A szép kiállítású lemezalbum vaskos kísérőfüzete külön dicséretet érdemel. A tizenhat tagú big band valamennyi zenészéről részletes információt közöl az impozáns nyomtatvány, amely kitér az illető művész zenei tanulmányaira, korábbi ismertebb partnereinek megnevezésére, egyszóval szokatlanul bőséges információt közöl, ami ugyan az internet jóvoltából valószínűleg megszerezhető lenne, de így azért jóval praktikusabb.

A zenekar névadó vezetője – megérdemelten – dupla terjedelmű, kétoldalnyi ismertetést kapott. Tom Pierson már 13 évesen a Houston-i Szimfonikusoknál dolgozott, majd a New York-i Juillard zenei főiskolát végezte el. Sir John Barbirolli már akkor felfigyelt kivételes adottságaira. Mint kiváló zongoraművész Mozart, Rahmanyinov és Hacsaturján műveinek tolmácsolásával tűnt ki. A minden zenei műfajban otthonosan mozgó Pierson New Yorkban a NY City Ballet számára komponált, turnézott a Stan Kenton zenekarral, de még Ornette Colemannel is fellépett a Carnegie Hallban. Dolgozott Robert Altman és Woody Allen filmjeiben, vezényelte a New York-i és Los Angeles-i Filharmonikusokat, valamint a Londoni Szimfonikus Zenekart. Jazz big bandjét a 70-es évek végén hozta létre. Tevékenységük három nagyvároshoz, Los Angeleshez, New Yorkhoz és Tokióhoz köthető. (Így már érthető a japán kiadó.) Pierson-t egyébként Gil Evans így jellemezte: „A legjobb ismeretlen zeneszerző, akit ismerek.” 

Pierson rendkívüli intenzitással vezeti a zenekart, amelynek hagyományos felállásában négy trombita és négy harsona képviseli a rézfúvósokat, öttagú a szaxofonkórus és a ritmusszekcióban a zongoránál természetesen Tom Pierson ül. Elektromos bőgő és dob teszi teljessé a felállást. Mind az öt szaxofonosra vonatkozóan látható a lemezborítón a „ww”, azaz a woodwinds rövidítés, ami arra utal, hogy váltóhangszerként valamennyien használnak fuvolát, oboát vagy fagottot. (Itt jegyzem meg, hogy a hazai híradásokban újabban fafúvós hangszereknek titulálják a szaxofonokat. Akkor melyek lehetnek a nádfúvósok? Az angol-amerikai gyakorlatban nádfúvósok (reeds) a szaxofonok és a klarinét, míg fafúvósok: a fuvola, az oboa és a fagott. De hogy még bővítsük ismereteinket, mindenféle fúvós hangszerre szeretik a horn szót használni, akár rézfúvósról, akár nádfúvósról is van szó.)

Ez a nagyzenekar nem fukarkodik a különleges hangzásokkal. A legmodernebb hangvételű big bandek nyomdokain halad, olyanokén, mint a korai időkben a Stan Kenton, majd a Gil Evans, és Thad Jones-Mel Lewis nevével fémjelzett zenekarok, ill. a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band. Nem is beszélve a modern jazz olyan kiemelkedő hangszeres művészeiről, mint pl. Joe Henderson vagy Dave Holland, akiket ugyancsak megkísértett a nagyzenekar alapítás gondolata. (A nagyhírű kitűnő swing zenekarok más stílust képviseltek.)  

Mind a 13 kompozíciót Pierson jegyzi és azt írja a füzetben, hogy nem kívánhat nagyobb ajándékot egy komponista, mint amikor saját műveit ilyen kitűnő zenészek tolmácsolásában hallhatja. A hosszabb lélegzetű lebilincselő zenekari művek között akad öt darab, amelyek tíz percnél hosszabbak. Kettő tíz perc körüli, kettő negyedórás, egy pedig csaknem húszperces.  Jóllehet Pierson nemcsak zenekarvezető, de az egész zenei matéria megalkotója is, mégsem tolakszik az előtérbe, nem is hangsúlyozza vezetői pozícióját terjedelmes szólókkal, ahogyan azt neves zongoristák tenni szokták, ha történetesen zenekarvezetők. Duke Ellingtont követi, akiről elmondható, hogy igazi hangszere maga a zenekar volt.

Ahhoz, hogy egy big bandnek megkülönböztethető karaktere legyen, kiemelkedő szólistákra van szüksége. Szerencsére a mai világban hihetetlenül képzett, felkészült zenészek vannak „forgalomban”, hiszen erről a 16 zenészről – legalábbis jómagam – korábban nem is hallottam. Azért ezzel aligha vagyok egyedül, mert – amint már említettem – minden zenészről elég részletes leírást ad a kísérő füzet. Ez nem lehet véletlen, maga a kiadó is így vélte.

 Szebbnél szebb, jól felépített szólók fűszerezik a darabok előadását, ez a nagyzenekar nyugodtan említhető a világ élvonalában is. De ilyen vonatkozásban nem kell messzire mennünk, gondoljunk csak a két fővárosi együttes: a BJO (Budapest Jazz Orchestra) és a MAO (Modern Art Orchestra) jobbnál jobb „projektjei”-re, amelyek tényleg világszínvonalon állnak, és kedvelőik (köztük es sorok írója is) zsúfolásig megtöltik az előadótermeket.

Összefoglalva: kitűnő kompozíciók, nagyszerű „kivitelben”. Modern hangzás, ötletes, a legjobb big band hagyományokat modern színekkel gazdagító hangszerelések, jeles szólisták, kifogástalan összjáték.  Igazi progresszív jazz, amely a swinget sem nélkülözi. Minden olyan jazzbarátnak bátran ajánlhatom, aki szereti a nagyzenekari jazzt!

Cím: Tom Pierson Orchestra:  Last Works
Kiadó: Auteur
Katalógusszám: 3491/3492