ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

A pillanat igényei szerint lüktető dallamok

A Figaro házassága (Beaumarchais, 1778 / Mozart, 1786) Almaviva grófja még „csak” a jus primae noctis törvényének vagyis az első éjszaka jogának akart érvényt szerezni – sikertelenül. André-Ernest-Modeste Grétry (1741–1813) zenés-prózai komédiájának, a Raoul Barbe-Bleue-nek (1789) címszereplője – a kékszakállú herceg – ezzel szemben már meg is öli feleségeit. Akiknek egyetlen „bűnük” a kíváncsiság volt…

Mesterházi Máté

Mindössze négy és fél hónappal a Bastille ostroma előtt mutatták be Párizsban Marie Antoinette francia királyné kedvelt zeneszerzőjének opéra comique-ját, amelyből persze már leplezetlenül kiérződik a főnemességet illető kritika. A kékszakállú Raoul mégsem emiatt keltett a korabeli hallgatóságban megütközést. Mint a Mercure de France írta: „Nem érdektelen e darab, de ami érdekes benne, az mindig valamilyen incidens vagy véres esemény. Hasonló témának sosem [

Maga Grétry, aki nemcsak zeneszerzőként, hanem zenei íróként is jelentőset alkotott, egyik esszéjében (A divatról) a következőképpen elemezte a mű egy mozzanatát: „…az igazi mester megengedhet magának szabadságokat, ha azok valódi hatást keltenek. Raoul Venez régnez en souveraine (»Jöjjön, hogy úrnőként uralkodhassék«) kezdetű áriájában egymás után három kvintpárhuzam szerepel, miközben a szólamvezetés szabályai szerint már kettő is tilos. A fagott még föl is erősíti az énekszólammal párhuzamosan képződő kvinteket, ami kétségkívül fülsértő. Ha azonban odafigyelünk, észre fogjuk venni, hogy amikor Raoul azt mondja Isaure-nak, hogy »Jöjjön, hogy úrnőként uralkodhassék«, akkor az valójában azt jelenti, hogy »Jöjjön, hogy megfojtsam, ha kíváncsiskodik« (és a közönség tudja, hogy a lánynak ez a gyöngéje). A kvintektől tehát megborzong a hallgató, márpedig én éppen ezt akartam.”

 

A neves zenetörténész, Peter Gülke éleslátóan jegyzi meg, hogy „Grétry a művészetek történetében azon nem ritka úttörők közé tartozik, akiket az utókor szemében éppen azok homályosítanak el, akiknek ők az utat törték…” 1817-ben például Carl Maria von Weber került Grétry hatása alá, amikor drezdai zeneigazgatóként maga is elvezényelte A kékszakállú Raoult. „Talán Grétry az egyetlen a Franciaországban kivirágzott komponisták között, aki jelentős lírai, sőt romantikus vénával rendelkezett. A mindig a pillanat igényei – és nem a merev formák – szerint lüktető dallamainak olykor tényleg megható ártatlanságát mások hiába is próbálták utolérni” – fogalmazott ekkoriban Weber, aki zeneszerzőként tán felülmúlta, zenei íróként azonban nem érte utol Grétryt…

A Raoul Barbe-Bleue-nek legalább három operatörténetileg sarkalatos jelenete van. Az elsőben a női főhős, Isaure (szoprán) – akit bátyjai a rang és vagyon bűvöletében Raoul de Carmantans-hoz (bariton) kényszerítenek feleségül – a kékszakállú hercegtől kapott ékszerek csillogásától fokozatosan megrészegül; olyannyira, hogy kis híján még a Vergy (tenor) iránt érzett szerelmében is meginog. E minden ízében ragyogó jelenet nélkül Gounod Margitjának (Faust, 1859) híres ékszeráriája sem születhetett volna meg. A második fontos jelenet a drámai „vétek” pillanata, amikor Isaure kinyitja – a Raoul által szándékosan ráerőltetett kulccsal – a várkastély egyetlen számára tiltott szobáját, és irtózattal fedezi föl benne a három halott feleséget. Ebben a zenekar által lefestett, drámai pantomimban nő fel Grétry talán a leginkább a kor nagy zenei példaképéhez: Gluckhoz (vö. Iphigénie en Tauride nyitójelenete, 1779). Végül a harmadik döntő fontosságú részlet az, amelynek alapján a Raoul Barbe-Bleue-t a „szabadító” operák körébe sorolhatjuk, ahogyan azt már Kroó György is tette máig alapvető tanulmánykötetében (A „szabadító” opera, 1966). Fojtott feszültségű, moll tercettben szólongatja Raoul – a színpadon kívülről – a feleségét, hogy az fáradjon le a pincébe, a saját kivégzésére… Mindeközben Vergy a kastély tornyából figyeli, jön-e felmentő sereg, mígnem végre – Isaure harmadszori, sürgető kérdésére – a lovak patái által fölvert porfelhőről tud beszámolni... Miután a halott feleségek még éppen időben bevágtató apái megölik Raoult (az opera nyitányának szenvedélyes zenéje tér vissza e pantomimra), fölzendülhet a tyran exécrable („gyalázatos zsarnok”) bukását s a szerelmesek boldogságát megéneklő Choeur Général; ennek méltóságteljes örömét csak a beethoveni Fidelio-finálé (1805/1814) ujjongása múlja majd felül.

Ha nem volna amúgy remek a megszólaltatás minősége, akkor is hiánypótlónak kellene neveznünk e kiadványt. (A bartóki Kékszakállú herceg vára legrégebbi ősét végre teljes szépségében megismerhetjük!) 

Vajon forradalmi zene a Raoul Barbe-Bleue? „Már maga az akcióba lendülő Forradalom”? (Ahogyan azt utóbb állítólag Napóleon mondta a Figaro házasságáról…) Az igazság arról, hogy mik voltunk, mik vagyunk és mivé kellene lennünk? című írásában Grétry afölött dohog, hogy „a Bastille bevétele óta Franciaországban nem kell más zene, csak lekottázott ágyudörgés. Szánalmas tévelygés ez, amely fölmentést ad az ízlés, a báj, a lelemény, a dallam, sőt a harmónia igazsága alól is, mert a zajban harmónia sem volt soha”. Vagyis, Grétry igazsága szerint, A kékszakállú Raoul nem a Forradalom zenéje.

Ám bizonyosan zenéje ama felvilágosult racionalizmusnak, amely elvezetett a Forradalomhoz.

 

Kiadó: APARTE

Katalógusszám: AP214