A szimpátia kifürkészhetetlen útjai

Vajon mi késztet egy all round zongoristát (aki szólista, énekesek zongorakísérője és nyitott a legkülönbözőbb – akár kísérleti – társulások iránt), hogy szólólemezeinek anyagát magyar szerzők műveiből állítsa össze? Ugyanis immár másodszor jelentkezik magyar programmal Emmanuelle Moriat.

Fittler Katalin

Danses magyares – a kissé keresettnek tűnő, ám első pillantásra közérthető címhez három szerző műveiből állította össze a műsort. Kodály, Weiner, Farkas – hirdeti a borító, de valójában kicsit másról is szó van. A darabok többsége feldolgozás, ráadásul sajátos szempontként megidézésre kerül a 17. század is. Tehát műzene is (meg nem is), tényleges vagy képzelt múlt megidézésével, avagy mesebeli világba kalandozva. 

Dallamcsokor, amely nem azt árulja el, hogy „mi a magyar a zenében?”, hanem magyar-mozzanatok felvillantásával erősíti – elsősorban a külföldiekben – azt a meggyőződést, hogy könnyen felismerhető a magyar zsáner.

A francia apa és lengyel anya gyermekeként született, francia zongorista sajátos hangszert választott ehhez a hangképhez, Stephen Paulello Opus 102 elnevezésű instrumentumát, amely hangzását tekintve a fortepiano – hangterjedelemben és dinamikai lehetőségeit illetően – modernné fejlesztett utódának hat. A felvétel Stephen Paulello stúdiójában készült 2020 nyarán, mindössze két nap alatt.

 

 

A magyar hallgató számára nagyrészt ismertnek tekinthető műsor különleges lehetőséget kínál: annak észrevételét, mikor találkozik a „bevett” magyar interpretációval a francia művész elképzelése, és hol mutatkoznak eltérések. Voltaképp mindegyik eset örömforrást jelent: a találkozás az egyes zenei mozzanatok „evidenciáját” sejtetik, míg a szokatlan gesztusok egyszerre kínálnak alternatívát és lehetőséget e variációnak a „dialektusként” való értékelésére. Mert a notáció ad némi „szabadságot” az előadónak. Más kérdés, hogy ezzel a szabadsággal hangzó emlékek ismeretében kíván élni (kialakítva saját verzióját), avagy közvetlen kapcsolatot alakítva ki a kottaképpel (Moriat-nál vélhetőleg ez utóbbi van túlsúlyban).

Kérdés, hogy napjainkban, amikor a felvétel hallgatójának megannyi lehetősége van a műsorszámok tetszőleges sorrendben való lejátszására, mekkora az előadó felelőssége a rögzített sorrendet illetően. Tervezhet „végighallgatható” műsort (ilyenkor érdemes a technikai munkatársaknak odafigyelni a számokat elválasztó rövid szünetek hosszára), csoportosíthatja a darabokat bármilyen szempontból – avagy azt is megteheti, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a munkát a felvételek rögzítésével (melynek során – természetesen – sajátos szempontok határozhatták meg a sorrendet, ami viszont egyáltalán nem tartozik a hallgatóra). A programot végighallgató elgondolkozhat azon, miért épp így alakult a műsor, és kísérletet tehet a saját elképzeléseinek jobban megfelelő sorrend kialakítására. S ekkor kiderül, hogy a darabok felfűzése – egymás után rakása – korántsem egyszerű feladat. Ráadásul nem akkor, ha „vegyes” anyagról van szó – esetünkben a közös nevező a „tánc”.

Hangulatteremtő kezdet Weiner Leótól a Duda-nóta, ám a folytatás meglepetést hoz. Kodálytól egymás után a Balettzenét halljuk (a Háryból kimaradt Sárkánytáncot rejti a cím), majd a Marosszéki táncokat. Egy világ választja el az alkalmi zsáner-jelenetet és a különböző apparátusokon (zenekar, zongora) egyaránt közkedvelt, szívből jövő szép darabot. Majd mintegy ritornell-funkcióban szól ismét Weiner zenéje, a Három magyar népi tánc (Rókatánc, Marosszéki keringős, Csűrdöngölő), intermezzóvá duzzasztva Farkas Ferenc miniatűrjeivel. A 17. századi zenei anyagot különböző apparátusok által népszerűsítő, átiratok gazdag burjánzását eredményező gyakorlaton belül bőséges választék áll a zongoristák rendelkezésére. Öt tánc, majd a Régi nóta, régi tánc tételpár szinte másik világba kalauzol. Megannyi kézirat tanúsága szerint e dallamok közül jónéhány bekerült a vándordallamok nemzetközi áramába – közérthetőségükkel, köznyelviségükkel hódítanak mindmáig. Befejezésül ismét Kodály zenéje szól: Kenessey Jenő átiratában a Galántai táncok, s ezt követően, afféle megtervezett ráadásként, a Valsette, amivel viszont kurtán-furcsán ér véget a tánc-parádé.

Emmanuelle Moriat magyar-vonzalmának pozitív hozadéka, hogy nemzetközi közönséget inspirál a magyar zene iránti érdeklődésre. 

 

Kiadó: POLYMNIE  

Katalógusszám: POL 131 152