ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Alkonyzóna

Nagy rajongója voltam Cecilia Bartolinak. Imádtam cserfesnek Rossininél, csodáltam bravúrosnak Vivaldi operáiban, boldogan kacagtam vele, ahogyan egy koncert keretei között is képes volt tíz percenként új alakot elénk állítva bolondozni. Szerettem a makulátlan technikáját, és azt az alázatot, ahogyan a csodás hangszerét alárendelte a kottaképnek, a szerző átélhető intencióinak. Kevésbé rajongtam azért, amikor elkezdett átmenni közösségben alkotó művészből egyszemélyes intézménnyé. Most itt ez a Farinelli-album: és valami végképp elveszni látszik.

Bányai Gábor

Az utóbbi években, évtizedben Bartoli albumainál megszokott design fogad: keményfedeles, nagyon igényesen előállított könyvecske, benne teljes életrajz Farinelliről, aki a megidézett főszereplője a lemeznek, és megannyi kép az énekesnőről. Vagyis inkább: egy szakállas, göndörített hosszú hajú, sűrű szemöldökű, lakkozott körmű tán férfiről. Nem, nem Conchita Wurst költözött a címlapra, ez maga Cecilia Bartoli. Ő maga is érzi, hogy ezt jó lenne megmagyarázni: a Guardian hasábjain január 23-án egy hosszú cikkben ezt meg is tette. Mondván, tudja, hogy mindenkit meglep ez a külső, de hát ő egy színész, egy szerepjátékos, aki minden este más alakban lép a közönsége elé, és hogy bizonnyal így volt ez Farinellivel, a 18. század legünnepeltebb kasztrált énekesével, aki ugyan éppen pubertáskori kasztrálása okán nemigen lehetett szakállas, de ha hadvezérként színpadra lépett, akkor biztosan a kellék-kard mellett ragasztott szakáll is jelezte a közönségnek, hogy kit is játszik aznap... Hozzáteszi még Bartoli, hogy lemeze ugyan Farinellinek van címezve, olyan áriákat énekel, melyeket a csodaénekesnek írtak, de ő nem az embert, az 1705 januárjában született Carlo Maria Michelangelo Nicola Broschit akarja megidézni, nincs mondandója a gender-témáról vagy az anatómiáról, őt csakis a művészet, a zene érdekli.

Ennek fényében még furcsább a szakállas sorozat. Mert igaz ugyan, hogy az albumon főként férfi szerepekben halljuk az énekesnőt  - a kivételt Cleopatra figurája jelenti, Hasse 1725-ös operájának egyik címszerepe -, de a hősök egy része (mindjárt az indító két tracken) még szakállon inneni ifjú szerelmes, süvölvény fajta... Szóval nagyon úgy tűnik, ez az egész szakállasdi, ez az egész jelmezes-álruhás megjelenés csupán egy játék. Amivel semmi bajom, hiszen egy színésznő miért is ne játszhatna? A baj csupán az, hogy ez az álruha Nessus-ingként rátapad viselőjére, a hangjára, az egész előadására. És ez már nem csupán azt jelenti, hogy el kell fogadnunk: manapság mindent a marketing ad el (vagy akar eladni) - ez azt jelenti, hogy inkább egy mutatványnak leszünk-vagyunk szem- és fültanúi, mintsem egy igazi művészi teljesítménynek. Érzem én, aki – mondtam – nagy rajongója voltam Bartoli hangjának és előadói képességeinek is, hogy ez a csalódásom sommás megfogalmazása: és persze olvastam elragadtatott kritikákat is erről az albumról, de ez nem írja felül a magam kétségeit.

 

Bartoli mindig is nagymestere volt az örök átalakulásnak. Most is ezt a játékot játssza velünk. Nem ad, pedig adhatna egységet a felvételnek az, ha mondjuk megidézne-megteremtene egy technikát, egy stílust, egy kifejezési formát, amit az ő elképzelt Farinellije képviselhetett – elképzelt, hiszen valójában fogalmunk sincs, hogyan is énekelt ez a csodasztár. Persze vannak egykorú leírások, a kedvencem talán Joachim Quantz szinte szerelmi vallomása – Quantz zeneszerző és híres fuvolaművész volt, II. Frigyes porosz király fuvolatanára, csak fuvolaversenyből vagy 300-at hagyott az utókorra, még arra is volt ideje, hogy hangszere hangskáláját kibővítse egy billentyű hozzáadásával -, szóval Quantz óriási lelkesedéssel írta Farinelliről, hogy nemcsak virtuóz volt, három oktávnyi hangterjedelemmel és másnál nem tapasztalt tüdőkapacitással, hanem folttalan volt az ízlése is, gazdag, világos, telített, hibátlan és tiszta intonációjú szoprán, elképesztő légzéstechnikával és bámulatos torokkal, akinek semmilyen melisma nem okozhatott nehézséget. Nos, Bartoli nem azt az utat választja, hogy ezt az elképzelhetetlenül tökéletes hangot és technikát keresse meg magában, hanem áriáról áriára új technikát, új megközelítést választ. Ez még akár dicséretes is lehetne, hiszen nyilván egészen más a naiv szerelmes Aci (1. track)  vagy az esküvőjére készülő Imeneo (2. track) figurájának megformálása, mint mondjuk Caldara fiúsan zavarodott Ábeljének (9. track) jelenléte. És megint teljesen más a tüzes és határozott Cleopatra megteremtése (3. track), majd annak ábrázolása, ahogyan ez a fantasztikus nő elveszti a kontrollt a saját érzelmei fölött (10. track). De nem az történik, hogy Bartoli a jellemábrázolás nevében figurákat teremt, hanem szinte áriáról áriára változtatja a technikát is, forszírozva egy-egy megoldást.

Van, amikor – régi szokása, mára idegesítő manírrá vált – az r-eket, egyáltalán a kemény mássalhangzókat pörgeti. Máskor olyan széles vibrátóra vált, hogy az már-már az intonáció tisztaságát is veszélyezteti. Megint máskor megpróbál egy vibrátó nélküli előadásmódot, ami nagyon is illene a barokk zenéhez: de ehhez már nem elég agilis a torka, megkopott a technikája, így csak erőlködés lesz a dologból. Ugyanakkor a melismái, trilljei továbbra is lenyűgözőek, de ezzel is csak azt az érzést erősítik bennem, hogy megannyi tűzijátékkal felszerelt pompás naszád érkezik a művészet kikötőjébe, elképesztő látványosság, az ember leesett állal figyeli, mégsem hagy nyomot benne. Pedig ha nem ez a magamutogató, mindent kifelé megfogalmazni akaró igyekvés lenne az album célja, nem a vurstli szakállas nője lenne a középpontban, akkor születhetett volna, azt hiszem, egy sokkal maradandóbb Farinelli-album is. Erre nekem a legjobb példa a 4. track, Porpora Polifemo című operájának egyik áriája, ahol az énekhang az oboa dallamával fonódik össze hol kristálytiszta zuhatagként, hol megszakíthatatlan, észt és érzelmet átívelő folyondárként. Ebben a számban nyújtja legjobbját az Il Giardino Armonico is Giovanni Antonini vezényletével (és ne feledjem a fantasztikus oboás nevét sem: Pier Luigi Fabretti), bár valahogy már ők sem úgy szólnak, mint amikor berobbantak, talán túl sok volt a tagcsere, talán még nem érett be az új társaság, nem tudhatom, de ez nem az a friss, szemtelen, meghökkentően kortárs barokk hangzás, amiért egykor beléjük szeretett a világ, jómagam is.

Szóval mutatvány maradt nekem ez a Bartoli-album. (És hogy még igazságtalanabb legyek: véletlenül hallgathattam bele néhány ária erejéig egy másik ünnepelt mezzo, Ann Hallenberg Farinelli-lemezébe – ő az az énekesnő, aki Agrippinaként hódított az elmúlt években -, ő persze fiatalabb is Bartolinál, tán ezért intaktabb, frissebb, bár már érett a hangja, akinek a koloratúrája nem olyan eszeveszetten erőszakos, nem célja az állandó bravúr, mint olasz kolléganőjének: szóval az ő Farinellije modellez egy énekest és egy stílust, ami mellett következetesen kitart, miközben nem mond le ő sem a szerepformálásról. Nem általában akarom összemérni őket, és nem akarom sem temetni Bartolit, sem az elmúlt évtizedben nyújtott csodáit eltagadni: de Farinellijük nagyon messze van egymástól, és míg Hallenbergét hitelesnek, egy lehetséges előadói stílus következetes megvalósításának érzem, az olasz díva ezúttal többnyire kiábrándít.) 

Bartoli – aki úgy tűnik már csak tematikus szólóalbumokban tud és akar gondolkodni - nagyon meg akarta mutatni, és ez szerintem a veszte lett ezúttal. Sokat markolt, keveset fogott. Még ha közben beletúrhatott is dúsuló szakállába. Hogy ez kisiklás vagy az alkony kezdete? Szeretném hinni az előbbit – de félek, az utóbbiról van szó. Sajnálom. Már csak csodálni fogom, szeretni nem.

 

Kiadó: DECCA

Katalógusszam: 485 0214