ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Alternatív és antiromantikusok

Az Audite három újdonságáról (Jorge Bolet Liszt-lemezéről, Franziska Pietsch hegedűművész és Marc Coppey gordonkaművész felvételeiről) a Gramofon állandó szerzője, Zay Balázs írt recenziót.

Zay Balázs

Jorge Bolet Liszt-lemeze nagy érték, noha a rajta szereplő öt darab mindegyikéből készített már felvételt korábban. A kubai származású, az Egyesült Államokban élő zongorista a Liszt-tanítvány Moriz Rosenthal és Leopold Godowsky tanítványa volt, s érdeklődésének középpontjában Liszt állt. Az RCA ugyan készített vele felvételeket, de a lemezkészítés terén pályája csak hatvannégy éves korában ívelt fel igazán, amikor a Decca Liszt-sorozatot indított vele, melyben viszont a két zongoraverseny nem kapott helyet. Igaz, az Esz-dúr zongoraversenyből van egy felvétele a Robert Irving vezette Symphony of the Air közreműködésével 1960-ból, a művet húsz évvel később a Rochesteri Filharmonikus Zenekarral, David Zinman vezényeltével is felvette. A zongoraversenyek rögzítésére bizonyosan a művész halála miatt nem kerülhetett sor, hiszen Fischer Ivánnal felvették – Rahmanyinov III. Zongoraversenyén túl – a Haláltáncot, a Maledictiont és a Magyar fantáziát.

Az Audite-lemez anyaga a RIAS archívumából származik. A két zongoraversenyt élő felvételről halljuk: az Esz-dúr zongoraversenyt Lawrence Foster, az A-dúrt Edo de Waart vezényli a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara (ma: Berlini Német Szimfonikus Zenekar) élén. Stúdiófelvétel viszont a Három Petrarca-szonett és a Tannhäuser-nyitány. Előbbiek a Decca-sorozatában is szerepeltek, míg utóbbi az RCA hajdanán kiadatlan felvételei közt maradt, s csak a művész halála után, 2001-ben jelent meg. A lemez hangminősége kiváló. Bolet egy nagyon is karakteres Liszt-zongorista, s ezt ez az anyag teljes spektrumában mutatja. Véleményem szerint Bolet sajátos, nem „tipikus” Liszt-játékos volt, stílusa kifejezetten költői. Bár játékában van erő, ez mérsékelt, illetve erejében is lírai. Kiemelkedő tulajdonsága azonban az éneklés. Nem csoda, ha a Három Petrarca-szonettben teljesedik ki legfőképpen. A zongoraversenyek elég lassúak, s még ha nem is súlytalanok, a költőiség és az éneklés a legfőbb jellemzőjük. Ha a két versenymű kifejezetten lírai bejátszásai közt keresgélünk, Wilhelm Kempff elfelejtett felvételeire bukkanhatunk, ám az összehasonlítás során azt tapasztatjuk, hogy Bolet lágy erőteljességgel, puha súlyossággal lírai, míg Kempff könnyedebben és súlytalanabbul. A Tannhäuser-nyitány egyrészt árnyalja ezt a képet, mivel határozottan virtuózabb a megközelítés, továbbá erősen magával ragad, mivel ezt az átiratot nagyon kevesen tudják igazán jól eljátszani. Bolet játékából ugyan teljesen hiányzik a magamutogatás, a játék összeszedettsége és technikai színvonala lenyűgöző.

A második lemezről szintén olyan művészt hallunk, akit későn fedeztek fel, bár ez csak részben igaz. Franziska Pietsch még gyermekként az NDK ünnepelt csillaga volt, nehéz hegedűversenyekkel lépett fel – egészen addig, míg ugyancsak hegedűs édesapja nem disszidált, s ennek megtorlásaként el nem aludtak hirtelen a csodagyermekre vetülő fények. Mikor pár évre rá édesanyjával az apa után mehettek, az egykor ünnepelt lánynak elment a kedve a rivaldafénytől, s továbbtanult Hoelschernél, Riccinél, Krebbersnél és a Juilliard Schoolban. Egy ideig Bach szonátái és partitái kerültek érdeklődése középpontjába, ami biztosította számára a politika és a zenei ipar olykor visszás felszíne után a zene lényegével való feltöltődést. Fellépett szólistaként és évekig játszott zenekarban is Wuppertalban és Luxemburgban. Néhány éve kezdett lemezeket készíteni az Audite cégnél. Legutóbbi lemeze időben visszafelé halad egyfajta kontrasztos egységesség jegyében: Szymanoswki leghíresebb művével, a Mítoszokkal kezdődik, ezt követi a Románc, mely átvezet Franck Szonátájához. Szymanowski egyszerre erősen romantikus és enyhén modern, ami jó elegy, nem anakronisztikus, bevon egyfajta expresszonizmust, de él a hegedűben rejlő romantikus kifejezési lehetőségekkel is. Pietsch remekül hegedül, biztosan, szép hangon, kifejezési eszközök széles skálájával, ugyanakkor ezek inkább enyhe használatával. Egy nem hivalkodó, de kiváló hegedűművész. Nagyon remélem, hogy az Audite cég fel fogja venni vele Bach szonátáit és partitáit. A zongorista Deltev Eisinger méltó partnere.

A harmadik Audite-lemezt, melyen Marc Coppey francia gordonkaművész játszik, tudom dicsérni, mégsem győzött meg. Ezen is a Berlini Német Szimfonikus Zenekar működik közre, melynek élén ezúttal Kirill Karabits áll, továbbá ennek a programja is visszafelé halad, s korban, stílusban, összeállításban is hasonlít a Pietsch-lemezhez: Bloch Schelomójával indul, aztán egy rövid darab, Az erdő csendje vezet át Dvořák Csellóversenyéhez. Karabits és a zenekar nagyon jó. Coppey, aki egy ideig az Ysaye Kvartett tagja volt, szép hangon, tisztán csellózik. Ugyanakkor stílusa elég száraz, alapvetően egyfajta egykedvűség jellemzi játékát, kétségkívül korlátozott egyedi megoldásai azonban nem tűnnek igazán indokoltnak számomra. A Bloch-darab persze érdekesnek is tekinthető a nagyfokú visszafogottság miatt, különösen a főtéma zenekari megszólalásakor különös a szokatlan mértékletesség, egészében véve azonban nem érzem meggyőzőnek Coppey stílusát. Már ha lehet ilyet mondani, kicsit autisztikus előadások. Ha összevetjük Pietschével, ő is tiszta, ő is áttekinthető, ő sem túlzó, mégis szenvedélyes, míg Coppey játékáról ez egyáltalán nem mondható el.      

Audite 97.738, 97.726, 97.734