ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Az elbagatellizálhatatlanok

A német-chilei zongoraművész számára, aki fogadott hazájának Svájcot választotta, gyermekkorától zenei „mindennapi kenyere” Beethoven zongoramuzsikája. Kedves szerzője születésének 250. évfordulója remek alkalmat kínált, hogy hangzó összkiadás-jelleggel rögzítse az opusz-számmal ellátott három bagatell-sorozatot, a 11 darabot tartalmazó sorozathoz (potenciális 12.-ként) csatlakoztatva az opusz-szám nélküli örökzöldet, a Für Elise-t.

Fittler Katalin

Személyes hangvételű kísérőszövegében hangsúlyozza: a szerző által opusz-számra méltatott sorozatokba foglalt rövid terjedelmű darabok korántsem tekinthetők afféle gondolat-szilánkoknak, ötleteknek, amelyeknek nem jutott hely a terjedelmes kompozíciókban. Afféle zenei naplójegyzeteknek tekinthetők, akár különálló darabokról van szó (mint az Op. 33-ban és az Op. 119-ben), akár pedig gondolatfüzért alkotnak az összefüggő sorozatban (ahol nem valamiféle hagyományos „tételrendet” kell követniük, Op. 126). Ugyanakkor viszont nem maga-magának szánt feljegyzések, hanem az alkotónak a világkörútra indított szellemi gyermekei – amelyek már a szerző életében megkezdték vándorútjukat különböző kiadványokban. (Napjaink zongoristái a Wiener Urtext sorozat az autográfok és az eredeti kiadványok alapján Alfred Brendel közreadásában kínálja a három opuszt – hogy a jubileumi felvétel pianistája milyen kottát használt, nem derül ki a kísérőfüzetből.)

Christoph Scheffelt nemcsak tényszerűen állítja, hogy ezek a bagatellek korántsem bagatellizálhatóak: kiderül a játékából is. Felmérve a feladatok „nagyságrendjét”, kellő mennyiségű időt-energiát szentelt a felkészülésre. Ily módon valódi interpretáció született, értő olvasata a kottába rögzítetteknek. De más „előzmény” is szükségeltetett az élményszerű hallgatnivaló megszületéséhez: a beethoveni zenei világ alapos ismerete. Mert csak az teszi lehetővé, hogy mindent a „helyiértékének” megfelelően kezeljen, biztos ítélettel felismerve a lényeges mozzanatokat a miniatűrökben. A zongorista az ujjaival is gondolkozik – a mozgásformák, a zenei gesztusok analógiáit manuálisan is érzi. Éppen az ilyesfajta háttértudásnak köszönhető, hogy amikor „kottahű” hangzásvilágot hoz létre, az nem csupán az előadási jelek „betartásából” fakad, hanem az általuk rögzített szándék kifejezéséből. Ez teszi lehetővé, hogy remek közönsége a beethoveni humornak – és a szerző „vicceit” élvezetesen tudja továbbadni. 

 

 

Néha annyira a „sajátja” a kisformákba fogalmazott mondandó (lett lényen bármilyen hangulatú, karakterű), hogy szinte nem is veszi számításba a hallgató „felfogóképességét”. Az Op. 33 ötödik darabjánál annyira élvezi a vidám száguldást, hogy már-már figyelmen kívül hagyja az Allegro folytatásaként szereplő „ma non troppo”-t. Ebből következik, hogy a következő Allegretto quasi Andante esetében az új tempó automatikus velejárójának tekinti a beszédszerű artikulációt – számára ez afféle pihentető intermezzo, erőgyűjtés a fergeteges Presto zárótételhez. A következő opuszban is a 7. bagatell briliáns előadásáért illeti a legnagyobb elismerés, a trillaláncok a legkevésbé sem akadályozzák a faktúra teljes gazdagságának kibontakoztatásában. 

Az Op. 126 második darabjában túlcsordul a játéköröm lendülete – ettől kevésbé áradó a cantabile (amire pedig kiírás is figyelmeztet). A következő kezdetén a cantabile szenvedélyesebben dalolhatna – de itt érezhetően már a megannyi izgalmat rejtő folytatást várja… A folytatás is arról tanúskodik, hogy magától értetődőnek veszi a tercmenetek „amoroso”-ját (No. 5), általában a szeretet-hangot a beethoveni zenében. Fáradhatatlan dinamizmusával viszont egyértelműen kivívja a hallgató elismerését.

A felvételhez a bagatell-műfajt éltető mottót Jean Paultól választottak; a hallgató mélységesen egyetért vele abban, hogy a nagy embertől minden érdekes – és ez nem kevésbé érvényes a kisléptékű művészi megnyilvánulások esetében sem.

 

Kiadó: PROSP

Katalógusszám: 0008