ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Bemutatkozásból jeles

Rising Star of the European Concert Hall Organisation (ECHO) in the 20/21 season: amikor megláttam ezt a bejelentést a fiatal ukrán hegedűművészről, Diana Tischenkóról, a hideg rázott ki. Mert örülök, hogy szép és tehetséges és képes megbabonázni a közönséget (egy újabb lózung a kritikáiból), és az egyik felemelkedő sztár az európai koncerttermek egén és fantasztikusak a gesztusai (sic!) és egyáltalán: de már most féltem a marketingesektől, a sztárcsinálóktól, akik betüremkedtek a klasszikus zene dómjába.

Bányai Gábor

Először 2018-ban hallottam Tischenkóról, amikor megnyerte a Long Thibaud Crespin versenyt Párizsban. Sokat írtak a technikájáról (melyet már akkor hibátlannak tartottak), még többet arról, hogy Prokofjevet és Beethovent ugyanolyan sötét színekkel festi, hogy biztosan remek kamarazenész (is) lesz belőle, hogy a fináléban játszott Mendelssohn-koncertje ámulatba ejtett mindenkit  – de a legtöbbet arról, hogy milyen karizmatikus egyéniség, hogy szép és titokzatos, hogy a vonókezelése mennyire látványos, ja meg hogy milyen szép és attraktív, hogy minden gesztusa-megnyilvánulása a magazinok „bigger than life”-elvét követi. Mondom, hallottam róla, de soha nem láttam és hallottam játszani: így hát nagyon vártam bemutatkozó albumát, mely szonáta-lemez a Warnernál, nagyszerű vállalásokkal. (És rettenetes címmel: Stranger in PARadISe – igen, így van írva, hogy még véletlenül se tévesszük el, Párizshoz kötődő, 20. századi zenéket fogunk hallani, és persze asszociáljunk arra, hányan maradtak-maradhatnak idegenek egy nagyvárosban, istenem, a szívem szakad meg bele...! Az albumot beharangozó kis reklámfilmben is párizsi háztetőn bóklászik az ukrán lány, haját fújja a szél, a háttér tényleg az, ami. Ő mosolyog, és én legszívesebben megfojtanám a marketingesét, és levágnám a kezét annak, aki ezt a „szellemes” címet kitalálta...)

 

Aztán meghallgattam az albumot. És minden megváltozott. Vagyis nem érdekelt többé a cím rettenete, nem bosszantott a gépezet, melyet mögéje állítottak és kétszázra kapcsoltak, nem izgattak a bejelentések, a jelzők, a címek. Maradt a zene.

A programot Ravel (megszakításokkal) 4 éven át írt G-dúr szonátája nyitja. Nagyon szeretem ezt a darabot: szeretem a nyitó tétel szinte aszketikus egyszerűségét, a második tétel furcsán lüktető, fény-árnyék játékos bluesát, csodálom a záró tétel motorikus toccátáját. És nagyon ritkán hallom igazán értő előadásban. Tischenko képes lírával megtölteni a nyitó tétel klasszicizáló, szűkszavú, mégis célratörő szólamát. Ritmikailag rendkívül pontos – hogy aztán minden szenvedélye és szabadsága előtörjön a Blues érzelmeiben (az itt játszott pizzicato rész hangzásáért külön kalapemelés a Warner Classics hangmérnökeinek) – és barokkosan 20. századivá legyen a Perpetuum mobile száguldásában. Mindehhez azonban van egy elképesztő partnere-társa, a magyar zongoraművész, Fejérvári Zoltán személyében. (Akit egyébként koncerten még sosem szerettem annyira, mint nemrég hallott Janaček-lemezén vagy itt, Tischenko lenyűgöző partnereként.) Ha más érdeme nem lenne ennek a felvételnek, csak az, hogy összeült ez a két művész: már az sem lenne kevés! Olyan szoros a kapocs köztük minden egyes ütemben, mintha ezer éve ismernék egymást – ezért tűnik kezük alatt minden itt előadott, ritmikailag elképesztően összetett és nehéz darab magától értetődőnek.

És olykor szinte improvizatívnak. Ez különösen a program második darabjában, az a-moll Enescu-szonátában feltűnő. Az alcíme szerint „román népi stílusban” írt darab valóban egyenrangú félként kezeli az előadókat: ez igaz a témák bemutatására vagy a gazdagon mért kadenciákra egyaránt. Az első tétel a váltakozó témákat a szabad rapszódia stílusában mutatja be – és ezt a stílust, úgy tűnik, Tischenko és Fejérvári egyaránt anyanyelvként beszéli. Azt hiszem, ezt a darabot először egy régi lemezen hallottam a Menuhin-testvérek előadásában, de persze később megismertem Enescu saját felvételeit is...  És most meglepett, hogy Tischenko és Fejérvári mennyivel nagyobb ritmikai szabadságot engednek meg maguknak, mint például Menuhin a maga rigorózus játékában... Hogy milyen varázslatosan tudnak együtt suttogni ezek ketten a noktürn lassan épülő szenvedélyében... És hogy a záró rondóban hogyan robban kezük alatt a tánc! Enescu zongorahangzása sokkal inkább volt cimbalom-szerű, mint most Fejérvárié: de ettől valahogy időtállóbb lett a mondandó. Nekem ez ennek az albumnak a csúcspontja: és ez tölt el reménnyel, hogy fognak ők még ketten rengeteget együtt játszani, hogy nem ez az utolsó lemezük akár ennél a kiadónál sem...

Kettejük ritka egymásra találásának szép példája a harmadik lemezre vett szonáta, Prokofjev f-moll műve is. A szerző majd 8 évig írta a David Ojsztrahnak ajánlott darabot, melyet egyszerre jellemez az orosz népi epika személyes pátosza és a szerző hidegen-önironikusan szarkasztikus kifejezésmódja. Tischenko és Fejérvári különösen a harmadik tétel (a szerző szavaival) „komplikált metrumban száguldó, eszeveszett rohanását” rajzolja meg izgalmasan, ugyanakkor nekem a második tétel mély regiszterű, áradó tematikájával kicsit adósak maradtak – de soha rosszabb elődását ne halljam ennek a gyönyörű darabnak! (A két szonáta közt Tischenko eljátssza Ysaÿe d-moll szólószonátáját is – melyet szerzője egyébként Enescunak ajánlott: szép és technikailag igencsak nehéz darab, de be kell vallanom, ahogy a szerző szinte teljes életműve, engem ez is hidegen hagyott.)

Nagyszerű debütáló album lett a Warner első Tischenko-felvétele. Minden szörnyű cím és marketing-hülyeség ellenére olyan lemezt tartunk a kezünkben, mely már most több, mint ígéret. Vagyis bizonyos szempontból szeretném, ha ígéret is lenne. Ha azt ígérné, hogy ezzel a két remek művésszel még fogunk találkozni így, együtt kamarazenélve. Nekem ugyanis ők így, ketten meggyőzőek igazán. Mert ilyenkor nincs rajtuk semmi rossz külsőség, semmi sallang, semmi megfelelési kényszer. Nekem ők így, ketten valóban Rising Stars!

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 019029540391