ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Csak így ne! – Estelle Revaz és François Killian új lemezéről

Fugato – olvassuk a lemez címét, és rögtön arra gondolunk, hogy egy magvas, különleges kiadványt kapunk. Azonban a cím nem másra utal, minthogy a három, lemezre vett cselló-zongora szonáta valamelyik tételében hallhatunk egy fúga-, vagy fugatószakaszt. A fúga műfaja Bachnál teljesedett ki, de a későbbi korok is gyakran éltek ezzel a szerkesztési móddal, hiszen a zeneszerzői kreativitást, mesterségbeli tudást rendkívül jól példázza egy-egy sokszólamú zenei anyag adott darabba illesztése. A lemezcím talán azért is eufemisztikus, mert számos szimfónia, kamarazenei mű, vagy éppen szóló- vagy duószonáta elem tételében szerepel fúgaszakasz.

Lehotka Ildikó

A kísérőfüzet szerint a romantika (ha Beethovent ide számítjuk) korszakából választották ki a három szonátát, a művek alig több mint 75 év alatt keletkeztek. Beethoven öt cselló-zongora szonátája közül az utolsót 1815-ben írta, a C-dúrral párban. A háromtételes darabban érdekes módon semmi szokatlan nincs, a záró tétel fúgáját a későbbi nagy Beethoven-művek előfutárának tartják.

Míg Beethoven ki akart szabadulni a klasszikus stílus forma- és harmóniavilágából, addig Brahms éppen a bécsi klasszika formai elemeit tartotta fontosnak. Brahms csodálta Beethovent, meg is idézte például az I. szimfóniájában. Brahms mindössze két csellószonátát írt, az elsőt 1865-ben. Az e-moll zongora-cselló szonáta (ahogy Beethoven is a zongorát tartotta az elsődleges hangszernek a hegedűszonáták esetében) szintén háromtételes, dallamvilága a brahmsi mélabúval átszövött. (A kísérőfüzet a cselló-zongora elnevezést preferálja.) Érdekes, hogy Beethoven számos darabjában a menüett tétel helyett scherzót írt, Brahms az e-moll csellószonátában menüettnek nevezi a középső tételt (Allegretto quasi Menuetto).

Richard Strauss életművéből az operákat és a szimfonikus költeményeket emelik ki, holott kamarazenei művei is értékesek. Strauss rajongott Bachért és Beethovenért, de műveiben csak ritkán találunk a két említett szerzőre történő utalást. A Szonáta 1883-ban keletkezett, a szerző fiatalkori darabját hallhatjuk, a későbbi művek sokszor eksztatikus kifejezésmódjával, a színes dallam- és harmóniai fordulatokkal, dinamikai kitörésekkel. Ez a szonáta is háromtételes, de a tételek hossza nem követi a klasszikus hagyományt. A lemezre játszott művek tehát a romantika stílusjegyeinek fejlődését mutatják, és érdemes megfigyelni a szerzők dallam-és érzésvilágát.

A bájos Estelle Revaz játssza a csellószólamot. A fiatal művésznő hangszerének hangja telt, dús, és ami öröm, hogy nem forszírozza a hölgy csellistákra jellemző módon a hangerőt. A karakterek megjelenítése elfogadható, bár néha mintha túl akarná Revaz magyarázni a zenei anyagot. Sokszor gondoltam azt, hogy nem hallgatom tovább a felvételt egy igen bosszantó, és sajnos következetes játékmód miatt.

Nagyon zavaró tényezőként hatott az, hogy szinte egyetlen olyan ütem sincs, ahol Estelle Revaz ne csúszással érné el a kívánt magasságú hangot. Természetesen itt nem az egy-egy romantikus(nak vélt), és csak nagyon ritkán használt, érzelmi töltetet hordozó rácsúszásról van szó. A hallgatónak olyan érzése támad, hogy csak keresgéli a művésznő a megfelelő hangot, de nem biztos benne, hogy jó helyre érkezik. Ez a tény olyan módon zavarja meg a hallgatót, hogy másra nem is tud figyelni, állandóan egyfajta bizonytalanságot érez, azt, hogy a zenész képtelen megfogni a hangot, néhány esetben fals intonációt is hallunk.

François Killian játéka remek, érzékenyen tolmácsolja a műveket, a karakterek nagyon jók (de a csellista gyakran nem veszi át ezeket). Killiannak sajnos nem partnere Revaz. Egyfelől van egy kiváló zongorista, másrészt egy gyakorlatilag hallgathatatlan csellista (aki a kísérőfüzetet is jegyzi), vannak nagyszerű darabok, és egy hangzatos cím. A lemez csak elrettentésnek szánható.

Cím: Fugato
Kiadó: Solo Musica / Mevex
Katalógusszám: SM 307