ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Eltérő hangolású zongoristák - A Decca két új Mozart lemezéről

Két érdekes Mozart-lemez is megjelent nemrég a Decca gondozásában, melyek fényében érdekes rátekinteni napjaink Mozart-megközelítésére.

Zay Balázs

Roberto Prosseda Mozart első hat zongoraszonátáját vette fel. Az album egyike annak a sok olasz felvételnek, amelyet a Universal helyi leánya Decca (vagy éppen Deutsche Grammophon) márkanév alatt készít, s forgalmaz az ország határain belül. Ezek java része nem kerül bele a nemzetközi katalógusba. (Ilyen úton lett világszerte ismertté Magdalena Kožená, miután az akkor még PolyGram cseh leányvállalata által készített Bach-lemezt a nemzetközi katalógusba is felvették.) Prosseda már sok lemezt készített, többek közt Mendelssohn összes zongoraművéről, köztük sosem hallottakról is, de felvett Schumannt és Lisztet is.

Mozart műveit tartalmazó lemeze két szempontból is különösen érdekes. Az első a hangszer. Fazioli-modellen készült, nagy örömömre, hiszen a gyár igazán kiváló hangszert hozott létre, s jó hallani újabb és újabb szerzők alkotásai kapcsán, hiszen minden világ másképp szólal meg az egyes hangszereken. Már akkor megszerettem a Fazioli-zongorát, amikor első ízben az azóta elhunyt Aldo Ciccolinivel hallottam a Zeneakadémián. A hangszer kétségtelenül kiemelkedik a hangzás tiszta átláthatósága terén, s most ezt különösen érdekes összevetni Barenboim zongorájával, mely egészen más, ugyanakkor transzparencia tekintetében némi párhuzam is mutatkozik köztük. Mondhatni, a Barenboim a korábbi fortepiano, a Fazioli a későbbi nagy hangversenyzongora felé hajlik, míg mindkettő plusz hozama az erősebb térbeliség, kivéve persze ha a megszokott Steinway hangszeren olyasvalaki játszik, aki mestere a differenciált hangzás létrehozásának.

A második a hangolás. Szokatlan módon Prosseda nem a bevett „jó”, azaz kiegyensúlyozott hangolást alkalmazza, hanem egy másikat, melyet persze alkotója még jobbnak vélt. S hogy ki ez az alkotó? Francesco Antonio Vallotti, 1780-ban elhunyt orgonista, zeneszerző és teoretikus, aki a halála előtti évben jelentette meg „A modern muzsika elméleti és gyakorlati tudományáról” című könyvét, melynek hátterében évezredes dilemma áll, amelyről a megelőző évszázadban különösképpen sok szó esett. Régi felismerés, hogy nincs olyan hangolás, mely a játékot úgy tenné lehetővé minden hangnemben, hogy közben a hangközök teljesen tiszták maradnak. Lehet tiszta hangközöket is létrehozni, de akkor csak egyetlen hangnemben lehet teljesen tisztán játszani. A problémával már Pythagoras is foglalkozott, aztán Andreas Werckmeister alkotta meg a maga „jól temperált” rendszerét, s variánsokat hozott létre Johann Philipp Kirnberger és Johann Georg Neidhard is. Vallottié sem egyenletes szisztéma. Szubjektív, hogy ezt ki mennyire hallja, kit mennyire zavar, vagy éppen gyönyörködtet.  Magam nem látom értelmét a bevett rendszer módosításának, mivel a megszokás nyomot hagy bennünk, s agyunk - jól tudjuk még nagyobb eltérések esetén is - megteszi a szükséges korrekciót. Ám nagy baj sincs a szokatlan temperálással – épp ugyanebből az okból kifolyólag –, hiszen agyunk hamar ezt is megfelelőképp rendezi.

Míg a hangolási különcség oka akár piaci megfontolás is lehet, a felvétel Prosseda játéka miatt igen figyelemreméltó. Magam a tempóvételt általánosságban véve kicsit gyorsnak érzem, ám Mozart e korai szonátáihoz végül is illik a sietős tempó. Ugyanígy a basszus oldalán is túl könnyűnek és túl staccatósnak érzem a billentést. De ez sem áll távol a fiatal Mozart világától. Ami igazán különleges, az Prosseda nagyon kifinomult billentése, az a széles dinamikai skála, melyen mélyen muzikális játéka mozog. Ez talán különösen hangzik. Lehet egy professzionális zenei előadás nem muzikális? Bizony lehet. Prosseda azonban érzékeli és érzékeltetni tudja a mozarti zene izgalmas lüktetését, lebilincselő folyását. A hangszer bő játékteret enged a dinamikával való játékhoz. A hangszer és a hangszeres pozitívumai szépen találkoznak.

A Deca egy másik új Mozart-kiadványa szerepel a nemzetközi katalógusban is, Mitsuko Uchida felvétele a 17. és 24. zongoraversenyről. Egy készülő összkiadás része, legalábbis a szólózongorára írt koncerteket illetően. Uchida napjaink egyik kiemelkedő Mozart-pianistája. Repertoárja hasonló Prossedáéhoz: Mozart, Beethoven, Schumann. Uchida nem először veszi lemezre Mozart zongoraversenyeit, jó két évtizede már készített egy összkiadást, akkor Sir Jeffrey Tate kísérte, most nincs karmester, maga irányítja a Clevelandi Zenekart. Korábbi ciklusa az egyik legjobb, méltó párja a nagy régieknek, melyek közül véleményem szerint kiemelkedik Anda Gézáé.

Mennyiben azonos, mennyiben más ez az új felvétel? A válasz érdekes. Alapvetően nem különböző, de részletek síkján más. Uchida változatlanul alapvetően lírai indíttatású, apróságokra figyelő zongorista, aki nem veszíti szem elől Mozart elevenségét, ám ezt kiegyensúlyozott keretben és folyamatos líraisággal hozza elő. A két felvétel közt nagyobb a különbség a kíséret terén, bár itt sem gyökeres eltérésről, hanem más finomhangolásról van szó. Tate napjaink egyik legnagyobb Mozart-dirigense, akit nagyon sajnálatos - és meglehetősen érthetetlen - módon negligál a zenei világ. Az ő kíséretében több melegség volt. Ideális arányt talált a nyugodtság, a klasszikus kiegyensúlyozottság és a határozott dinamika, a sebes folyás között, kivételes transzparenciát valósítva meg. Ez a transzparencia most is megvan, de másképp, az összhangzás közelebb esik a kamarezenéhez, míg a korábbi a kamarazenekarinak mondható kategóriába esett. A szólamok vékonyodtak, az átlátszóság nőtt. A tempó kimértebb lett, amit a magam részéről üdvözlendőnek vélek, bár Tate stílusát annak ellenére ideálisnak találom, hogy az általam preferáltnál olykor kicsit gyorsabb tempókat vett. Külön dicséretet érdemel ebben az összefüggésben a Clevelandi Zenekar, melynek nagy múltja van kíséret terén egészen Széll György idejéig visszamenően. Mindez eléggé kontrasztja Prosseda heves, izgatott zongorázásának. Ugyanakkor van közös is bennük, nevezetesen a nagyon tiszta zongorahang, az erősen kontrollált dinamika. Ebben mindkét művész jeleskedik, s ez napjaink hagyományt és újítást ötvöző Mozart-stílusa - mert hiszen van másmilyen is - egyik fő erényének tekinthető. Ahhoz, hogy abszolút ideálisnak lássam Uchida Mozart-stílusát, valamelyest több legatót kellene alkalmaznia, legalábbis a domináns szólam tekintetében. Van persze Uchida játékában valami finom elképzelt legato, de a hang kicsit hamarabb elhal, mint ahogy én legalábbis legjobbnak érezném. A lemez felvet egy kérdést. Érdemes újra felvennie valakinek korábban már lemezre vett műveket? A válasz egyértelmű. Kiemelkedő művész esetében mindenképpen. Ezek roppant szubtilis és kimunkált előadások, s mindenképpen gazdagítják az egyes darabok jeles interpretációi nyújtotta nagyon színes összképet.

Katalógusszámok: Decca 4812640, Decca 4830716 - Universal