ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Felfedezések

Lehet, ez csak az én fals érzékelésem, de az utóbbi egy-két évtizedben azt látom, hogy a nagy lemezkiadók egyre inkább a biztosra törekednek, leginkább az alaprepertoár műveit ismétlik újra meg újra a friss előadókkal, ritkán kerül sor egy-egy igazán meglepő felfedezésre. Most azonban két olyan CD-ről számolhatok be, melyek számomra legalább új világot nyitottak: két olyan hölgy remek darabjait hallgathattam, akikről vagy egyáltalán, vagy csak részben volt tudomásom-tudásom. És mindkettő remek élménnyel ajándékozott meg.

Bányai Gábor

Ma, amikor a feminizmus új hullámai és évszázados túlkapásai egyaránt tündökölnek, sokszor eszembe jutnak azok a bátor és tehetséges nők, írók, képzőművészek, zenészek vagy épp tudósok, akik szembe mertek és tudtak szállni koruk és közegük elutasító közömbösségével és ellenállásával. Néhányan közülük át tudták törni az eléjük tornyosuló akadályokat, néhányan már a kortársak számára is releváns üzeneteket fogalmazhattak meg, sokuk csak jóval később kapta meg a neki járó elismerést.

Louise Farrenc egyike azoknak, akik a saját korukban is elismerést vívtak ki, munkásságuk mégis a mai napig tartogat megannyi felfedezni valót. 1804-ben született Párizsban, bohém család sarja volt, körülvéve elsősorban képzőművészekkel, köztük olyan nőkkel is, akik nem fogadták el a nekik szánt hagyományos társadalmi szerepet. Egészen fiatalon kezdett zongorázni tanulni, Clementi és Hummel voltak a példaképei, aztán hamar megpróbálkozott a komponálással is, és 15 éves korában felvételt nyert a Konzervatóriumba. Az 1830-as évekre már népszerű koncertzongoristának számított, olyannyira, hogy 1842-ben ő volt az első nő, akit professzornak neveztek ki a meglehetősen konzervatív párizsi intézménybe (ez a 19. században más nővel elő sem fordult...). Harminc évet töltött ott, és az egyik legelismertebb zongora professzor lett. Mondhatnánk, mindent megkapott hát az élettől: igaz, a fizetése jóval kisebb volt, mint férfitársaié (apprehendált is eleget emiatt), de ott volt, híres volt, és még a komponálást sem kellett feladnia. Írt szimfóniákat és nyitányokat – ez utóbbiaknak Berlioz nagy kedvelője volt -, de igazán mint kamarazenészt ismerték csak el korában: két zongoraötöse, majd évekkel később nonetjének nagy sikere oda emelte, ahová mindig is vágyott, azaz a férfi komponisták elismertségéig.

És ma mégis fájdalmasan keveset hallhatjuk műveit. Legendája él, zenéje jóval kevésbé. Magam is inkább csak zongoristaként-tanárként hallottam róla eddig, sosem volt szerencsém akár koncerten, akár lemezen találkozni valamely művével. Pedig virtuóz és szellemes zene az övé, cseppet sem szokványos, egyszerre fejezi a korát és az egyéniségét, kalandoz a múltban és nyújtogatja csápjait a jövőbe. 

 

 

Az Erato most két szimfóniáját (1. és a 3.) adta ki – az Insula Orchestra élén Laurence Equilbey áll. Ahogy egyik kritikusa írta, ezek a darabok kettős győzelmet bizonyítanak: egyrészt a szexuális előítéletek, másrészt a német genre elleni francia ellenállás fölött. Pedig nem volt egyszerű tett egyik sem. Az 1840-es évek opera-őrült Párizsában szimfonikus művekkel megjelenik egy nő: na, ez kicsit sok volt a maga korának.  Zongoristaként hiába imádta például Schumann is, a komponista Farrenc sokkal több harcra kárhoztatott. Első szimfóniája 1841-ben íródott, ugyanabban az évben, amikor Mendelssohn a Skót szimfóniáját, Schumann meg a Tavaszit írta -, de csak egy brüsszeli kitérő után jutott el Párizsba, nem kavarva fel igazán az állóvizet. 1847-ben mutatta be a nagy presztizsű Société des Concerts a harmadikat: erre már sokkal inkább odafigyeltek a kritikusok, elragadtatott és mégis paternalista recenziók jelentek meg róla: volt, akit  az bűvölt el, hogy a nők között mennyire egyedülállóan tudja kombinálni az ízlést és a bájt, de azért akadt olyan, aki felfigyelt a remek melodikus készségére és harmonikus megoldásaira is. 

Az első szimfónia melodikus tárháza egészen lenyűgöző. Érződik, hogy szerzője csodálja Beethovent és Mozartot, de inspirálja őt Mendelssohn és Schumann is: ez a germán kötődés azonban nem homályosítja el egyéniségét, sosem tűnik epigonnak. Nem nagyon feledhetjük szépen és klasszikusan felépített darabja első tételének az Eroicát szellemidéző klimax-pontját, vagy Adagióját például, mely egy bel canto operát dalol, és Minuetjének feleselő ritmusképletét, mely Mozart 40. szimfóniáját visszhangozza lelkünkben. A harmadik szimfónia tán még ennél is kifejezőbb darab: ha valaki egyszer hallotta az első tételt nyitó oboa-dallamát, sosem feledheti azt. Ahogyan a szélső tételek egyszerre energikus-robosztus, mégis lírai hangvételét sem: a lassú tétel klarinétokon, kürtökön és lágy timpani-ütéseken felhangzó dallama, a Scherzo Mendelssohnt idéző játkossága nem elsősorban nagy tudásról, hanem féktelen szellemről tanúskodik. Az utolsó tétel megint Mozartra visszhangzik: arra a drámaiságra, ami sosem tolakszik az élet elébe.

A korszakot idézi az Insula Orchestra hangszereinek hangzása is. Laurence Equilbey pompás tempókat talál, zenekara dalol, a cantabile dallamok remek láttató erővel szólalnak meg, miközben egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől a feszes struktúrát. A hangmérnököknek köszönhetően is nagyszerűen válnak ketté a vonósok, hogy aztán a tutti részeknél egységes hangzásban tündökölhessenek. De még náluk is szebben szólnak a fúvósok, az oboa, a klarinét és a kürt együtt-játéka nehezen feledhető. Elegáns és remek előadás: ezért érdemes hallgatni, miközben persze magunkban csendesen megünnepelhetjük, hogy talán ezek az első, nő által komponált szimfóniák a zenetörténetben. Mert ez utóbbi csak történeti spekuláció: de hogy a 19. század közepének legszebb zenéi közé illeszkednek ezek a darabok, az sokkal fontosabb. Sokat és sokszor kell hallgatni – talán egyszer a koncertpódiumokon is.

Majd egy évszázaddal későbbi az a zene, amit a DG felvételen hallhatunk – és ami, őszintén el kell mondanom, számomra ezidáig teljesen ismeretlen volt. 

1933 júniusában a Chicagói Szimfonikusok mutatták be első szimfóniáját egy teljesen ismeretlen szerzőnek. Úgy hívták (persze férje után...): Florence Price. A mű díjat nyert, a kritikusok szerették, méltatták, hogy milyen szenvedéllyel és mesterségbeli tudással képes közvetíteni személyes üzenetét. Nincs ebben semmi meglepő. Abban már sokkal inkább, hogy a szerző nő volt. És fekete. Akinek hosszú utat kellett megtennie eddig a pillanatig. 1887-ben született Arkansasban, édesapja fogász, édesanyja zenetanár volt. Inspiráló család, anyuka pedig hamar fölfedezvén lánya tehetségét, bátorította is őt a tanulásra. Florence hamarosan már a New Englandi Konzervatórium hallgatója volt, zongora és orgona leckéket vett, végzése után nem sokkal pedig a Clark Atlanta Egyetem zenei fakultációját vezette. 1912-ben ment férjhez, a család visszatért a rasszista szülővárosba: Little Rock abban az időben még lincselésekről is hírhedt volt. 1927-ben átköltöztek Chicagóba – közben Florence mindvégig folytatta zeneszerzői tanulmányait, hogy aztán 1928-ben megjelenjen nyomtatásban is első műve, négy, zongorára írt kis darab. 1931-ben vált el férjétől, magára maradva két kislányával. Orgonistaként vállalt állást mozikban, némafilmek kísérőjeként, írt zenét rádióreklámok számára – hogy aztán első szimfóniájának bemutatása után kinyíljon előtte a világ, és szárnyára kapja a hírnév.

 

 

Zenéje egészen lenyűgöző elegye a klasszikus európai hagyományoknak – hiszen ezt tanulta iskoláiban – és az afroamerikai népdaloknak-spirituáléknak, melyek közt felnőtt. Miután meghallgattam a CD-n rögzített két szimfóniáját, kíváncsi lettem más műveire is – sajnos, ismereteim szerint nagyon keveset találni meg közülük lemezre rögzítve, jónéhány viszont megtalálható korábbi filmfelvételeken: ha bárkinek ideje-kedve van, ajánlom a vonósnégyesre írt Öt népdal ellenpontban című darabját (az Apollo Vonósnégyes előadásában megtalálható a YouTube-on), amely kitűnően példázza, miként használta és építette be saját művészetébe a legismertebb spirituálékat – hiszen mélyen vallásos asszony volt, akinek a templomi zene éppen olyan meghatározó volt az életében, mint az euróai romantika, elsősorban Dvořak és Csajkovszkij. Az első, e-moll szimfónia telis-tele van csodás melódiákkal, ismeretlenül is ismerős harmóniákkal (kérem külön belecsodálódni a második tétel fúvós szekciójába!), az egész együtt egy felfedezésre váró mirákulum. Nagyon csúnya metaforával élve: míg a Porgy és Bess fantasztikus gesztus az afroamerikai zene felé, itt maga Bess dalol... Egyik leghíresebb dala, a ‘My Soul’s Been Anchored in de Lord’, egész Amerikában ismertté tette: 1939 Húsvét vasárnapján a Lincoln Memorial lépcsőjén Marian Anderson adta elő – de mert fekete volt, Washingtonban, a Constitution Hallban már nem engedélyezték az előadását... Hogy mégis népszerű lett, az a first ladynek, Eleanor Rooseveltnek és az általa „kicsikart” rádióközvetítésnek volt köszönhető.

Az első szimfónia ugyanabban a hangnem íródott, mint az Új Világ szimfónia: több  hasonlóságot azonban nehéz lenne fölfedezni. Price melodikus megközelítésére és harmóniai világára sokkal inkább jellemző egyfelől a dalszerűség – és itt a saját gyökerei mellett érdemes figyelnünk a mozarti-schuberti hagyományokra is -, másfelől az orgonista múlt és gyakorlat. Hosszú, csodás dallamai a Philadelphia Orchestra mostani előadásában káprázatosan szólalnak meg: az első tétel kürt szólójának melankóliája páratlan szépséggel torkollik optimizmusba és életigenlésbe például. A lassú tétel homofóniája megint az orgonistát idézi, a templomi hangulatot megannyi fúvós szóló építi – és csak csodálni lehet a zenekari játékot, meg ahogyan a remek karmester, Yannick Nézet-Séguin alkalmat és helyet ad a szólistáknak olyan rubatóra, amilyet csak a legnagyobbaknál hallhatunk. És közben a vonósok úgy szólnak, ahogyan azt a philadelphiai hagyományok megkövetelik... Be kell vallanom, nekem a kortárs karmesterek között már egy ideje Nézet-Séguin a kedvencem: ez a pasas mentes a sztárallűröktől, sosem tolja magát az előtérbe, tök mindegy, hogy a Metropolitan zenekari árkában vagy valamely nagy zenekar pulpitusán áll, csak egyetlen dolog érdekli: maga a zene, amit megszólaltat. Nem gyárt ideológiákat, nem használ nagy szavakat, nem akar sosem hallott megfejtésekbe bonyolódni. Egyszerűen csak érti a zenét, amit tolmácsol, és képes kibontani annak minden színét. 

A Price-szimfóniák nagy meglepetése – gondolom, különösen az európai hallgató számára – a darabok harmadik, hagyományosan scherzo-tétele, melyek helyén nála a Juba Dance áll. A lexikon megfogalmazása szerint „a Juba tánc vagy hambone, eredetileg Pattin 'Juba néven ismert afroamerikai táncstílus, amely magában foglalja a taposást, valamint a karok, lábak, mellkas és arcok csapását és tapintását, és nevében a Haitiról elszármazott fekete rabszolgák örökségét idézi”. A mostani felvétel mindkét tánca lenyűgöző – és lám, az idő változásával már nem az egykori ültetvényeket és a nehéz munkát idézi, sokkal inkább örömöt sugall, szabadságot, mely nélkül élni illiberálisan persze lehet, de nem érdemes. Rituálé ez: olyan rítus, melynek magam is szívesen a részévé válok.

Két meglepetés, két felfedezés: köszönet érte a lemezkiadóknál azoknak a bátraknak, akik hajlandók elhagyni a járt utat. Mert a járatlan hiába veszélyesebb: sokkal izgalmasabb is egyszersmind.

 

Louise Farrenc

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 9029669852

 

Florence Price

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4862029