ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Ha a nem-szeretem szeretem lesz

Alapvetően nem vagyok lelkes híve Bruckner zenéjének. Használhatnék summázó, nem túl hízelgő jelzőket: túlcukrozott, túl romantikus, olykor dagályos, hol Wagner, hol az osztrák barokk egyházi művek hatását mutató, szinte parodisztikusan önismétlő és így tovább. De persze ez nem lenne igazságos, hiszen egyetlen alkotó művész sem írható le pusztán sok vagy több jelentésű melléknevekkel. Csak azt tudom, hogy nagyon ritkán kap el, nagyon ritkán gyűr maga alá, nagyon ritkán jut el a szívemig. De koronként hallok egy-egy felvételt, egy-egy koncertet, ami kimozdít magabiztos ítélkezésemből, mert sikerül olyan mélységekig eljutnia, amiből kitűnik az egykori remek orgonista és bécsi egyetemi tanár tán lélekig is hatoló kreativitása. Nelsons Bruckner-ciklusának legújabb darabja éppen ilyen pillanat.

Bányai Gábor

A 2. szimfóniát a zenetörténészek általában úgy értékelik, mint ami fordulópont volt 1872-ben a nemrég Bécsbe költözött zeneszerző pályáján. Több szempontból is: egyrészt gyönyörű, tiszta és áttetsző dallamok szólalnak meg a mű minden tételében, másrészt az addig rigorózusan követett szonáta-forma szerkesztés (a visszatérő A-B-A szerkezet) itt törik meg először, különösen az Adagio tétel ABA′B′A″ dal-formájában. Éppen ez az újítás az, amit aztán Bruckner az ezután következő szimfóniáiban – a hatodikat, az ő olasz szimfóniáját kivéve – meglehetős következetességgel folytat, olykor az egyhangúság érzetét is keltve. De persze értékelhetjük másként is ezt a darabot. Felfoghatjuk lezárásnak, az addigiakkal való leszámolásnak, az egyéni hang végső megtalálásának is. Egyesek kifejezetten ön-paródiaként is hajlandók látni ezt a darabot. A végtelen hosszúságúnak tűnő megállások-szünetek, a folytonosan ismétlődő figurációk, a hirtelen hangulatváltások mind olyan elemek, melyek a végletekig hajtanak egy elképzelést, meglepetés helyett néha inkább mosolyt vagy unalmat fakasztanak.

Amit most, a DG új felvételén kapunk, az mégis valami egészen más. A c-moll szimfónia 1877-es, átdolgozott változatát halljuk – William Carragan 2007-es kritikai kiadása nyomán - egészen parádés előadásban. Andris Nelsons ugyanis nem törődik az évszázados beidegződésekkel. Ő csak rácsodálkozik a darabra. Nem csupán úgy, ahogy a magamfajta laikus rácsodálkozik arra, miért hiúsult meg a szimfónia első bemutatója a megírás évében annak okán, hogy a zenészek és Otto Dessoff karmester egyaránt túl nehéznek, játszhatatlannak tartották (hogy nem az, azt már a következő évben bizonyították a Bécsi Filharmonikusok, ezúttal már a szerző vezényletével, a második hegedűsök között pedig ott játszott a későbbi korszakos zenekarvezető, Nikisch Artúr is). Nelsons egyszerűen nem ül fel az eddigi előadói gyakorlatnak, miközben nem érti, mikért is játsszák oly ritkán – magam talán csak Barenboim berlini és Janowskinak a Suisse Romande élén készített felvételét ismerem igazán, és azok alapján, bár a szép hangzással nem maradtak adósak ők sem, bizony nem szerettem meg a darabot: Janowski tempói valahogy túl gyorsak és kapkodóak, nem engednek teret egy-egy látomás kibomlásának, Barenboim meg olyan nehézkesen lassúra és heroikusra igyekszik hangolni a művet, ami talán Bruckner utolsó két szimfóniájában helytálló lehetne, itt azonban semmiképp. Nelsons nem úgy tekint a szimfóniára, mint amiben váratlanul burjánoznak elő az egyébként csodaszép dallamok, amiben egy-egy szünetet követően hirtelen új hangulatba, új világba csöppenünk, ő az egész művet organikus egységként kezeli. Ez igaz a tempókra például: minden tételben a folyamatot csodálhatjuk, Bruckner egyáltalán nem tűnik itt csapongónak, a váltások a nagy egészen belül maradnak. Ahogyan ez történik a tételeken belüli szakaszokban is, mert Nelsons előadásában ez nem témák sorozata, hanem egyetlen hatalmas és lenyűgöző levegővétel.

A lipcsei Gewandhausorchester hangzása pedig egész egyszerűen a legszebb, amit eddig Bruckner műveinek előadása során hallottam. Mintha őket is megihlette volna a karmester látásmódjának újdonsága és frissessége. Repülnek vele, minden tempójuk ihletett és pontos, a hegedűk olyan telítettek és lágyak, amivel minden bruckneri érzést pompásan ki tudnak fejezni. Olykor – például a 8. szimfónia utolsó tételének nyitó ütemeiben - a fúvósok nem szólnak tökéletes tisztasággal, az összhatás mégis lenyűgöző: szépség, mely nem önmagának való csupán.

 

 

Az ugyancsak c-mollban íródott, 1892-ben bemutatott 8. szimfónia - a „romantikus” melléknévvel illetett Esz-dúr darab mellett - talán a legtöbbször játszott Bruckner-mű. Pedig elképesztő teljesítményt kíván előadóitól. Részben rendkívüli terjedelme miatt (több, mint 80 percig tart), részben a szokatlanul nagyra méretezett együttese okán. No meg azért is, mert egy zeneszerzői pálya összegzése (a félt-rettegett-kívánt 9. szimfónia sosem készült el teljesen, a zárótétel csak vázlatokban maradt az utókorra). A 8. utolsó tétele a maga fényességével, heroizmusával, ünnepélyességével tökéletes emlékművet állít annak a romantikus hevületnek, melyben a népdalok és az egyházi koráldallamok kéz a kézben járnak, és amelyben élet és halál küzdelméből szerzőnk mindig az életet hirdeti győztesnek. Grandiózus darab, melyben a legnehezebb éppen a bensőségességet meglátni-megtalálni.

Nelsonsnak és a lipcseieknek sikerül. Talán azért, mert a karmester megközelítése – nem tudok rá jobb szót – minimalista. Sokszor mondják, mondtam magam is Brucknerre, hogy fárasztó, meg hogy dagályos, mézédes. Nelsons valamennyi buktatót elkerüli. A részletek mélyére hatoló vezénylése nyomán a mű egyetlen pillanatra sem tűnik fárasztónak – a dagályos-mézédes érzést pedig a zenéből áradó életigenlés és küzdelem váltja föl. Karajan mondta egyszer erről a darabról, hogy sikeres előadásának kulcsa a tempók következetessége, vagyis annak megtalálása, hogy minden tétel egy alapvető lüktetésre épül (az ő utolsó felvétele a 8.-ból ezért tűnik a mai napig iránytűnek). Nelsons minden tempója a tökéletesség érzetét kelti: Karajannal összehasonlítva talán az ő Scherzója gyorsabb, a Karajannál, Giulininél vagy épp Thielemann-nál megcsodált ländler-karakter helyébe itt egy fiatalos mesemondás lép (mintha egy Grimm-mese hőseivel akarnánk szabadulni az ezer rémmel fenyegető pokolbéli erdőből), de egyetlen pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy ez a tempó is érvényes. Mert talán nem véletlen, hogy maga Bruckner ezt a tételt a halállal hozta összefüggésbe (metaforikus, hogy ő maga a “Todesverkündigung” névvel illette, a magam fordításában: A halál bejelentése-kihirdetése). De még ennek a tételnek a végén is az élet győz, a trombiták hangja pompásan vezet át a harmadik tétel megbékélésébe, melyet a lipcseiek provokatívan csodás hangzása tesz utolérhetetlenné. 

Mert az élet nem vigasztalan, a győzelem bennünk rejlik – hirdeti Nelsons meggyőzően Bruckner mondandóját. Az utolsó tétel – Bruckner utolsó befejezett szimfonikus fináléja – ennek a karmesterünk által szinte tökélyre vitt győzedelmes minimalista megközelítésnek a megkoronázása. Nem diadalívet konstruál, pedig az elképesztően nagyszabású hangszerelés minden lehetőséget megadna erre, ráadásul a lipcseiek  olyan pompásan játszanak, és a hangmérnök is annyira feladata magaslatán áll, hogy erre is törekedhetne. Helyette felmutat minden apró érzelmi rezdülést. Közénk hozza a szerzőt, esendő embert farag belőle. Amikor Karajannal hallgatom a tételt, tudom, hogy ez amolyan hattyúdal: karmestere annak is szánta. Nelsons előadását hallgatva még reménykedem, hogy talán megadatik Brucknernek a kilencedik szimfónia is. Hogy még nincs vége, hogy az összegzés csak mára szólt. 

Nelsons varázsolt hát egy nagyon nagy pillanatot. Számomra olyat, hogy őt hallgatva még szeretni is tudtam Anton Brucknert. 

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 028948398348