ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Hetven év, nyolc évszak

Történt pedig, hogy 1951-ben Rómában tizenkét fiatal muzsikus együttest alapított: hat hegedűs, két brácsás, két csellista, egy bőgős és egy csembalista. Az esemény zenetörténeti jelentőségű, ugyanis új irányban vitték a barokk zene megszólaltatását. Az együttes kis létszámának köszönhetően játékuk addig ismeretlen könnyedséget és átláthatóságot eredményezett. Az I Musici di Roma - aztán hamar csak I Musici - hamar széleskörű változást indított el az általános megközelítés tekintetében. 

Zay Balázs

Az együtteshez fűződik ráadásul a lemeztörténet egyik érdekes fejezete Vivaldi A négy évszak című műve, tulajdonképpen az Il cimento dell’armonia e dell’inventione című tizenkét darabos sorozat utolsó négy egysége, nem csekély részben az ő felvételeik révén tett szert világhírre. Bernardino Molinari 1942-es lemeze erősen eltér a későbbi értelmezéstől. Ezután 1947-ben készült felvétel Louis Kaufman szólójával, Henry Swoboda vezénylete alatt, a Concert Hall Chamber Orchestra közreműködésével. Újabb áttörést hozott az I Musici 1955-ös Philips-felvétele Felix Ayo szólójával, amit a sztereó-technika előretörése után újra felvettek 1959-ben. S ezután történt, hogy a Philips cég rendre új lemezeket készített az együttessel és épp aktuális koncertmesterével: 1969-ben Roberto Micheluccival, 1982-ben Pina Carmirellivel, 1990,-ben Federico Agostinivel, 1995-ben Mariana Sirbuval született bejátszás. Eközben Ayo 1959-es felvétele - kvázi etalonként - folyamatosan forgalomban volt. Az I Musici-felvételeknek kevés riválisa akadt. Német területen Wolfgang Schneiderhan és Rudolf Baumgartner 1964-es felvétele, angol területen John Holloway és Sir Neville Marriner 1969-es bejátszása vált kedveltté. Bár egy-egy nagy karmester is felvette - Karajan kétszer is, továbbá Muti -, a mű alapvetően a kamarazenekarok territóriuma maradt. Aztán történt még két nagy változás, Nigel Kennedy jazzes, alternatív módon nyúlt a műhöz, s a historikus stílus térhódításával párhuzamosan megjelentek a nagyon energikus és erős hatásra törekvő megközelítések, elsőként a Fabio Biondi vezette L'Europe Galante részéről.

 

 

A Philipset megszűnése után átvevő Decca az I Musici hetvenedik születésnapja alkalmából ismét felvette velük Vivaldi legnépszerűbb művét aktuális koncertmesterükkel, Marco Fiorinivel. A lemezt a fentiek sorába illesztve érdemes szemügyre venni. A felvételek sora szépen reprezentálja azt az utat, melyet az együttes és velük összhangban az általános megközelítés bejárt. Ayo felvételei annak idején szokatlanul könnyedek voltak. Az évek során azonban a hangszerkezelés és az idealizált hangkép változott, s az egész levegősebb, könnyedebb lett. Én a Carmirelli-Agostini-Sirbu hármast tartom a legjobbnak, utóbbi gyorsabb is. Ám ez nem minőség, hiszen az mindvégig nagyon magas, hanem inkább preferált hangzás kérdése. Sajnos Salvatore Accardóval nem készítettek felvételt, aki szintén sokáig az együttes tagja volt, s egyébként kimagaslóan magas színvonalú Vivaldi-felvételeket vezetett velük. Ám ezt némiképp pótolta a Philips, amikor 1987-ben az I Solisti di Napoli zenekar közreműködésével vették fel vele A négy évszakot. S mindenképp meg szeretnék említeni egy sajnos nemigen észrevett, de kimagasló és ide tartozó felvételt. Az egykori kelet-német Eterna cég és a Philips koprodukciójában készült egy felvétel az akkor már nem az I Musicivel dolgozó Felix Ayo szólójával, Vittorio Negri vezényletével, aki az I Musici korai előadásaihoz elkészítette a művek kiadásait, így ezé a műét is, s melynek érdekessége, hogy a később nagy karmesterré vált Sir Jeffrey Tate csembalózott rajta, ráadásul úgy, hogy az minden más megoldásnál izgalmasabb. Kár, hogy ez a felvétel mér nem érhető el - illene pótolni.

Marci Fiorini felvétele újabb stációt jelent, a mára háttérbe szorult, hagyományos kamarazenekari ideál szép példája, ugyanakkor kevésbé friss, mint a megelőzőek. Míg Fiorini és együttese alapvető ideálját kifejezetten jónak tartom, magát a megtestesülést nem egészen, kicsit fáradt, valamelyest fád. Nem eleven, friss tavasszal kezdődik, az egész kissé egysíkú, noha a zenélés amúgy differenciált, sőt, olykor még erős variálástól sem riadnak vissza. Megvannak a maga kvalitásai, de a korábbiak mindegyike felülmúlja. Hiba továbbá a csembaló teljes háttérbe szorítása. Az kétségtelen tény, hogy a korábban preferált, erősebb csembaló-jelenlét eltér az eredeti hangzástól, azonban ez itt a másik véglet. A Carmirelli-Agostini-Sirbu felvételek aránya ideális, míg az Ayo-Tate változaté fantasztikus, bár nem hangzáshű. A kiemelt hármasra érdemes még egy pillantást vetni, hiszen Sirbu felvételére különös frissesség jellemző, ám Fiorini alatt ennek inkább az ellenkezője érződik.

A lemez párdarabja igazi érdekesség. Verdi A szicíliai vecsernye című operájának a négy évszakot megjelenítő balettje Luigi Pecchia átiratában zongorára és vonósokra, a zenekar Maria Teresa Garatti utáni csembalistája, Francesco Buccarella zongorajátékéval. Ez A négy évszak a téllel kezdődik. Érdekes letétje egy kétségkívül jól megírt zenének, amelyik azonban ma kissé közhelyesen hat. Egyedül a Nyárban érezni igazi pluszt. A választás ugyan érdekes, de még inkább erősíti azt a benyomást, hogy az együttes ma nem a barokk zene élharcosa. Ezt azzal együtt mondom, hogy én magam egyébként kifejezetten szeretem a zenekar által bevezetett - és sokáig virágzó - hagyományos kamarazenekari stílust, sőt, nem kívánom annak eltűnését, inkább fennmaradását. Ahhoz azonban ennél eredetibb és frissebb megközelítés kell. Meghökkentő lesz, amit mondok, de a maga hagyományos keretei közt ilyen Karajan és Mutter bécsi EMI-felvétele, mely ugyan nem gyors, de könnyed, levegős, friss, csak éppen ezt a legtöbben Karajanról eleve nem tudják elképzelni. Mindezzel együtt ez is értékes előadás, de az I Musici korábbi bejátszásai, illetve két jeles muzsikusa említett más Négy évszak-felvételei erősebben fénylenek.

   

Kiadó: Decca 

Katalógusszám: 4852630