Historizmus a Tavaszi Fesztiválon

A Budapesti Tavaszi Fesztiválon 2018-as programjában előhelyet foglal el a historikus előadásmód. Lehotka Ildikó, a Gramofon állandó szerzője, két régi zenei együttes koncertjét hallgatta meg.

Lehotka Ildikó

A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenei programkínálata idén is rendkívül gazdag, szinte minden műfajból, minden korszakból talált kedvére való az érdeklődő. Két olyan koncertet hallgattam meg, melyek egy-egy szerző műveiből álltak, két-két műfajra koncentrálva, historikus hangszereken előadva.

Emmanuele Haïm (fotó: Marianne Rosenstiehl)

Emmanuele Haïm és együttese, a La Concert d’Astrée Handel-műveket játszott a Zeneakadémián, három kantátát és egy triószonátát hallhattunk az április 3-i koncerten. Sabine Devieilhe énekelte az Armida abbandonata kantáta szólóját, szépen megformálva, de nem kimagaslóan. Az énekesnő egy korábban megjelent, barokk zenét tartalmazó lemeze azt bizonyítja, hogy Devieilhe nyitott a különböző stíluskorszakokra, de Mirages című friss lemezfelvétele is (áriák és dalok a romantika korszakából) elismerésre méltó. A másik szólókantátát (Lucrezia) Lea Desandre mezzoszoprán tolmácsolta, rengeteg szép pillanattal, kifejezőerővel, árnyalt dinamikával. A koncertet záró Aminta e Fillide című kantáta férfi címszerepét Devieilhe, míg női szólamát Desandre interpretálta. A ráadás is a kantáta záró duettje volt, a szerepeket azonban az énekesnők felcserélték.

Haïm együttese hat tagot számlál, két hegedűst, egy-egy csellistát, nagybőgőst, lantost és csembalistát (aki maga Haïm). Ez a felállás nem követi a hagyományos barokk együttest, ez a triószonáta esetében ráadásul zavaróan hatott. A kantáták esetében nem éreztünk efféle kétséget. Haïm és együttese a világ élvonala felé törekszik, az ideális hangzás alapján jogosan, a triószonáta II. tétele emlékezetes marad. A két hegedűs játéka ezen az estén nem volt mindig pontos, hangerőbeli különbséget is éreztünk. Haïm erőteljesen irányította hangszere mellől az előadást.

Második ráadásként Monteverdi Poppea megkoronázása című operából hallottuk a duettet, csodálatos előadásban, a koncert csúcspontjaként. Haïm a duettet Kocsis Zoltán emlékének ajánlotta.

Sir Roger Norrington (fotó: Manfred Esser)

Sir Roger Norrington vezetésével a Felvilágosodás Korának Zenekara játszott a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében (a Fesztiválszínház is izgalmas előadást kínált) április 9-én. A műsor Mozart két kürtversenyét és két szimfóniáját ígérte. A zenekar játéka pazar volt, bár eleinte sokan húzódoztak a korabeli hangszerekkel történő Mozart-játéktól, de a zenei megvalósítás, a színek, a dinamika, az előadás sodrása a hallgató figyelmét lekötötte. Egyedi felfogásban szólaltak meg a szimfóniák, a két versenymű kísérete is kiemelkedően segítette a szólista zenei anyagát.

A 85 éves Norrington vérbeli színpadi ember. Bár ülve vezényelt, pálca nélkül, már az első Mozart-szimfónia (B-dúr, KV 319.) I. tételének elhangzása után a közönség felé fordult tapsért. A közönség a karmester biztatására bátortalanul ugyan, de tapsolt a tételek közti szünetekben, ez a felszabadultság érzetét kelthette.

Két kürtversenyt is hallhattunk a szimfóniák közt a vonzó megjelenésű Roger Montgomery szólójával. Montgomery natúrkürtön játszott zavarba ejtő esetlegességgel, ki nem játszott hangok sorával. A zenekar a szólista játéka alatt a hangerőt visszafogta (mintha tojásokon lépkedett volna az együttes), de a szép hangzásképet megtartotta.

A C-dúr szimfónia (álljon itt a mellékneve: Linzi szimfónia, ezt nem közölte az ismertető) magával ragadóan szólalt meg, a felszabadultság, az üdeség, könnyedség érzését kaptuk a zenekartól. Hihetetlenül szép, részletgazdag volt a két szimfónia hangzása, valóban játéknak, nem feladatnak, vagy kötelességnek tartották a zenészek az előadást, Norringtonnal az élen remekeltek.