Élő zenével kísért jótékonysági beszélgetés a Zeneakadémián

Különleges találkozásnak lehetünk tanúi 2017. február 5-én, vasárnap délután, a Zeneakadémia nagytermében: Eszenyi Enikő és Marton László népszerű Kossuth-díjas művészek, de kevésbé közismert, hogy lelkes operarendezők is, és ezer izgalmas szál és történet fűzi őket a klasszikus zenéhez. Szórakoztató, lebilincselő történetek elevenednek meg halhatatlan szereplőkkel. Ehhez olyan kiváló művészek élő muzsikája társul, mint Vásáry Tamás, Vigh Andrea, Horgas Eszter és Oláh Vilmos és a Semmelweis Vonósnégyes. Az este során Beethoven, Chopin, Debussy, Rossini és Schubert műveiből válogatnak. Az esemény bevételét a művészek a Szent János Kórház Gasztroenterológiai Osztályának ajánlják fel.

Eszenyi Enikő - készítette: Dömölky Dániel 

A jótékonysági esemény kapcsán Dr. Székely György beszélgetett Marton Lászlóval.

Korábban mikor, s milyen produkcióval lépett fel a Zeneakadémián?

Mielőtt elterjed, hogy komolyabban felléptem volna, sürgősen hozzáteszem, hogy ez a Zeneakadémia kistermében történt, ugyanis gyerekkoromban ott kellett minden évben számot adni zongoratudásomról. Braun Paula néni, a zongora tanárnőm ott tartotta a vizsgákat.

Felmerült, hogy esetleg zenei pályára megy?

Anyám látta bennem - szerencsére csak rövid ideig - a „Kis-Mozartot”. Hatéves koromban ugyanis a Szöktetés a szerájból című opera híres áriájából (Óh, az lesz a kéjes óra..), melyet Székely Mihály előadásában láttunk, otthon készítettem egy szerény zongora-átiratot. Ettől a család lázba jött, én pedig nagy örömmel muzsikáltam egy ideig, és sok időt töltöttem főképp az operában.  Később felmerült bennem, hogy keresztapám, Ferencsik János karmester nyomán én is ezt a hivatást válasszam. De aztán egyre jobban beláttam, hogy nem vagyok kiugró zenei tehetség. Végül nevelőapám, hallván a kínlódásomat a zongorával a szomszéd szobában, megszánt, s megkérdezte „beszéljek anyáddal?”. Én megkönnyebbülten fogadtam el az ajánlatot, így a zenei pálya ekkor lekerült a napirendről.

Nevelőapja példája sem vonzotta, aki neves és köztiszteletben álló neurológus volt, hogy esetleg az orvosi pályát válassza?

Egy értelmiség család kamasz gyerekénél sok minden felmerült, így nyilván az orvosi pálya is. Bár meg kell mondani, hogy nevelőapám, Dr. Klimes Károly nem csak jó nevű neurológus professzor, hanem Zeneakadémiát végzett karmester is volt, később az Orvoszenekart is vezényelte. De főképp az töltött el csodálattal, ahogy orvosként működött. Ő Bécsben dolgozott neurológusként, ahonnan hazahívták a negyvenes évek végén.  A Horánszky, annakidején Makarenkó utcában laktunk, közel a Klinikához, ahová ő minden nap visszament estefelé is vizitelni, mert csak úgy tudott nyugodtan elaludni, ha még egyszer ránézett a betegeire. Óriási műveltségű ember volt, Kodály Zoltán jó barátja. Így valóban nagy dózisban kaptam zenei és orvosi impulzusokat.  Végül döntöttem, s operarendezőnek készültem, Nádasdy Kálmán lett a tanárom a Színművészeti Főiskolán.  Már főiskolásként dolgozhattam az Operában asszisztensként. Egy véletlenen múlt, hogy a Vígszínházban is kaptam lehetőséget asszisztensként belekóstolni a színház működésébe, s annyira megfogott a hangulat, hogy ott maradtam.

Marton László - készítette: Gordon Eszter

S ahogy teltek az évek, egyszer csak az operát hozta be a Vigszínházba.

Ez a Varázsfuvola volt! Fischer Ádám és Kovalik Balázs azzal a vonzó ajánlattal állt elő, megrendezném-e ezt a csodálatos Mozart operát? Hatalmas élmény volt olyan nagyszerű művészekkel dolgozni, mint Miklósa Erika vagy Polgár László. 

Egy ilyen esetben  ki szabta meg a szereposztást, a karmester és zenei vezető, Fischer Ádám, vagy Ön, mint a rendező.

Együtt.  A zenész partnerek viszont sokat segítettek abban, hogy ne találjak ki olyan rendezői megoldásokat, amelyek esetleg feszegetik például az énekesek korlátait. Nagyon jól jött a Braun Paula néni féle zenei alapműveltség, mert neki köszönhetően elég jó volt a zenei memóriám, ami megkönnyítette a munkát. Richard Wagnerrel már nehezebb dolgom volt, amikor a sikeren felbuzdulva Fischer Ádám felkérésére megrendeztem a Lohengrint a Müpában.

Amely rendezése egyszerre volt egy mai történet, mégis őrzött egy sor hagyományos elemet. Hogy látja a manapság néha szinte elszabaduló modern opera- és színházi rendezéseket, amelyekre egyébként főképp az énekesek gyakran panaszkodnak.

Új formákra szükség van! Ha egy művet friss szellemmel, értőn, tehetséggel olvasunk, akkor abból egy korszerű, friss szellemű előadás születhet. Abból szokott baj lenni ,amikor – finoman szólva – hiányzik a rendezésből a kellő analitikai szemlélet. Visszatérve a Varázsfuvolára, életem egyik legnagyobb kitüntetését Polgár Lászlótól kaptam, aki a világ számtalan Varázsfuvola rendezését végig énekelte. Azt mondta, a Vígszínház előadását szerette ebben a szerepben mind közül a legjobban. Akkor úgy éreztem magam, mint a közkatona, akit tábornokká léptettek elő. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam volna.

Utódja a Vígszínház igazgatói székében Eszenyi Enikő. Egy meglepő fordulattal ő is elkezdett operát rendezni, nemrég Prágában volt Rossini Hamupipőkéjének a bemutatója. Ön bíztatta, hogy induljon el  ebbe az irányba?

Nem, Enikő mindig is kimagaslóan muzikális volt, remek érzékkel rendezett ő már előttem zenés darabot, például a West Side Story-t a kilencvenes évek elején. De hogy hogyan került az opera közelébe, azt majd a mindkettőnk által nagyon várt beszélgetésben elmondja ő maga.

Az interjút az Orvosok Lapja engedélyével közöltük.