ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Két kor találkozásánál – Krips és Maazel felvételei

Josef Krips nem volt széles körben ünnepelt dirigens, ámde a legkiválóbbak közé tartozott. Sokáig vezette a San Franciscó-i Filharmonikus zenekart, mégsem készítettek velük lemezfelvételt. Bécsben és Londonban működött még sokat. A Profil gyűjteménye átfogó képet mutat róla.

Zay Balázs

Krips nagyságát leginkább Don Giovanni-felvétele mutatja, mely mindmáig az egyik legjobb, köszönhetően a remek szólistagárdának, de az ő vezényletének is. Ebben a gyűjteményben a nyitány kapott helyet. Vannak azonban Mozart- és Haydn-szimfóniák is. Krips előadásai ideális ötvözetei a szimfonikus hagyománynak, a mai szemmel nézve kényelmesebb tempóknak és elég testes megszólalásnak, valamint a zene lüktetésének követéséből eredő természetességnek. Erre tekintettel akár könnyedségről is lehet beszélni, hiszen a korábbi, kétségkívül nehézkesebb hangzáshoz és mozgáshoz képest Krips olvasatai relatíve könnyedek. A hangzás pusztán annyiban nem teljesen tiszta, hogy nem mai felvételekről van szó, s így megvan a maguk szemcséssége.

Krips egyik legfőbb erénye, hogy érzi és a zenekarral folyamatosan érzékelteti a zene inherens lüktetését, hullámzását. Értelmezései érdekesek és változatosak, ugyanakkor szélsőségektől mentesek.

Nemcsak szimfóniákat, versenyműveket is hallunk. Azonnal furcsaság is feltűnik. Mozart IV. és V. hegedűversenyét a New Symphony Orchestra élén vezényli Krips, a szólista a veterán orosz virtuóz, Mischa Elman. Krips itt felettébb lassú és régies, ám ennek oka a szólistához való alkalmazkodás. Hajdanvolt világba csöppen a hallgató, s jól teszi, ha nem fanyalog, hanem élvezi e letűnt stílust. Szép, meg kell hagyni. A virtuozitás nem gyorsaságot jelent, hanem erős érzelmi töltést. Kétségkívül megadják a módját az előadásnak, lassan, tekintélyesen vonul előttünk a zene.     

Krips kevésbé régimódi a zongoraversenyekben, melyek szólistái Arthur Rubinstein, Edwin Fischer és Clifford Curzon. Elmannál jóval objektívebbek mind, de sok későbbi olvasatnál értelemszerűen sokkal költőibbek és szabadabbak.

Szokatlan területre érünk Csajkovszkij V. szimfóniájával, melyet tömör, romantikus olvasatban hallunk. Schubert két szimfóniája (a VI. szimfónia és a VIII. „Befejezetlen” szimfónia) a várakozásnak megfelelően stílusos, remek előadásban hangzik fel. Talán egyfajta közép az elhangzó darabok közt. Nyugodt biztonság, a karmester nem törekszik különösre, és épp ezért nyújt különös élményt.  

Némi visszatérés a régi hegedűiskolához Beethoven Hegedűversenyének koncertfelvétele az Orchestre National de la Radiodiffusion Française és Isaac Stern közreműködésével. Az általános olvasat persze modern, dinamikus, elég sebes, ám Stern játéka azért alapvetően őrzi a régi laza egyenetlenséget, amikor is az átélés a lényeg. Az Ah! Perfido Inge Borkh énekével értelemszerűen elég Richard Strauss-os dimenziójú.

Végül Schumann és Brahms IV. szimfóniája, Schumann és Brahms II. Zongoraversenye pedig Rubinsteinnel. Érdekes, a zongoraversenyek közül a Brahms kompaktabbra, a Schumann kényelmesebbre van véve. Brahms zongoraversenyei nagyon közel álltak Rubinsteinhez, a másodikról van még felvétele Krips mellett Coates, Munch, Ormándy, és Rowicki vezényletével is. Krips is azt a stílust képviselte, melyben nem egyszer s mindenkorra való végeleges olvasatra törekedtek, hanem stílusos, ihletett zenélésre.

Valódi zeneértők körében Krips megítélése sokkal magasabban kell, hogy legyen általános hírnevénél.

Krips már pályája csúcsán volt, amikor fiatalon megkezdte működését Lorin Maazel. Ő hamar széles körben ünnepelt lett, megérdemelten, hiszen külsődleges szempontokon túl hozzájárult ehhez biztos keze és kiemelkedő műveltsége is. A Profil most korai felvételeinek tematikus csokrát szedte egybe, a Rómeó és Júlia-témakört több orosz (és Rimszkij-Korszakovon keresztül még egy spanyol) darabbal kiegészítve. Maazel hamar tanúbizonyságot tett rátermettségéről és sokoldalúságáról. Korai bejátszásai közt ott van Bellini, Bartók, Beethoven – és a most újra kiadottak. Maazel már átmenet a kevésbé személyes és több precizitásra törekvő általános stílus felé. A gyűjtemény egyik érdekessége Berlioz Rómeó és Júliája. Nem a teljes mű, azt később vette fel a Deccánál. Hanem a zenekari szvit, amelyet véleményem szerint a standard repertoár részévé lehetne tenni, hiszen Berlioz úgy a legnagyobb zeneszerzők egyike, hogy relatíve kevés egészében jó művet és kevés zenekari művet alkotott.

Ott a dilemma a „szimfóniákról”. Hány is van? Egy. Úgy igazán. Odasorolják a Harold Itáliában című darabot is, némi joggal, persze, sinfonia concertante, de ha Rimszkij-Korszakov Seherezádéjával vetjük össze, közelebb foglal helyet a versenyművekhez. A Nagy ünnepi szimfónia Händel Vízi zenéjének furcsa késői, alkalmi párja, nem kevés szép megoldással, míg a Lelio szimfóniának aligha nevezhető furcsa melodráma. Ám a Rómeó és Júlia zenekari részei ideális szimfóniává állnak össze. A fiatal Maazelen kívül Giulini vette még fel Chicagóban, nem, véletlenül. Maazel felvételének egyetlen hibája – szemben Giuliniéval – az, hogy a nyitány nincs benne. Pedig remek zene és azzal teljes. Oka, gyanítom, a 33 fordulatos lemez akkori ideális hosszúságában keresendő. Örömmel venném, ha e „pótszimfónia” gyakrabban hangzana fel hangversenytermekben és lemezstúdiókban. Nem az egész helyett, hanem annak előadásain túl.

Ami tipikusan más Maazelben és Kripsben, az az eltérő profizmus. Kripsé részben visszafogottabb, szerényebb, elengedettebb, valamennyire még romantikus, míg Maazelé már a jövő objektívebb és technikailag tökéletesebbre törekvő világát jelenti.

Cím: Josef Krips; Lorin Maazel: Love and Tragedy

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszámok: PH18077; PH18076