ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Kulcsszó: a rutin

Vannak produktumok (produkciók), amelyek rácsodálkozást váltanak ki, anélkül érnek el hatást, hogy akár bármit is tudnánk alkotóiról/előadóiról. Máskor a különböző információk segítik az érdeklődő tájékozódását.

Fittler Katalin

A nemzetközileg „jegyzett”, norvég kamaraegyüttes 1984-ben alakult, s ha hihetünk a különböző forrásokból beszerezhető információknak, csak egyetlen  játékos változott az alapítás óta – legalábbis 2010-ig, amikor felvételünk készült. Az „összeszokottság” ebből következően nem lehet kérdéses. A kvartett mind a koncertezés, mind a felvételkészítés területén jelentős aktivitást fejtett ki, és a hosszú évtizedek során gyűltek az elismerések is. Szakmai életrajzában egyedi mozzanatként fedezzük fel: 2019 őszén, a fennállása 35. évfordulóját ünneplő maratoni koncerten huszonnégy órában eljátszották Haydn 68 vonósnégyesét. 

Ez a vállalkozás kétségkívül nagy igénybevételt jelentő – akkor is, ha gazdaságosan tudják adagolni a játékosok energiájukat, figyelmüket, s nem utolsó sorban: személyes „jelenlétüket”. Ugyanakkor felmerül a kérdés: kisebb projektek alkalmával mennyire tartják fontosnak muzsikus-egyéniségük intenzitását. 

A hangverseny és a stúdiófelvétel analógiájaként kínálkozik a színházi és filmszínész igénybevétele (az egyszeriség, szemben a többszöri felvételi lehetőséggel, a darabokból való összerakással). Amióta mind jelentősebb az élő közvetítések felvétele (és publikálása), csökkenni látszik e kontraszt. Másik szempontként kínálkozik a „szinkronszínész”, illetve a „bemondó” feladatkörével való összevetés (mindkettő „felolvasós”, miként a kamaramuzsikusok nagy többsége is kottából játszik). Az előbbi tágabb kontextusban munkálkodik, az utóbbi esetében az érthető „közvetítésen” van a hangsúly, a bemondó távolságtartással kezeli az általa felolvasottakat. 

 

Mindkét jelentős komponistát egy-egy vonósnégyes képviseli a műfaj gazdag irodalmában – Verdinél mintegy pihentető kikapcsolódásként az operák között, Sibeliusnál – miként az alcím, a „Meghitt hangok” is sugallja – kísérletként a személyesebb atmoszféra kialakítására. Érdemes tehát két irányból közelíteni (előadóknak és hallgatóknak egyaránt) e művekhez, a szerzők életművének ismerete tehát nem elhanyagolható követelmény!

A Vertavo vonósnégyest hallgatva, nehéz felfedezni a vérbeli színpadi szerző szinte láttató „jeleneteit” az egyes tételekben. Arányosan találkoznak a szólamok, ám a dallamok érzéki szépsége és a fantáziát megmozgató vitalitás hiányzik játékukból. Az iránt sem mutatnak nagy érdeklődést, hogy a faktúrában nyomait keressék a tájékoztató jellegű „programnak”. 

Újabb skalp ez a két mű, amelyek megszólaltatása aligha jelentett számukra kihívást. Kérdés persze, hogy milyen „impulzusokkal” kell rendelkezni egy kompozíciónak, hogy felkeltse a nagy anyagismerettel rendelkezők megkülönböztetett figyelmét.

A CD kísérőfüzetében egyetlen fotó található az előadókról: négy – ötvenen túli – hölgy ül egy padon, oldottan mosolyogva. Látszatra teljesen civilek. Talán a zenélés (a kamarazene évszázadok óta legigényesebbként elkönyvelt műfajainak egyike) olyannyira része életüknek, hogy kifakult az ünnepi alkalmat jelző „pirosbetű”? Előtérbe került a mesterség-jelleg a művészettel szemben? De az is lehet, hogy a felvétel (templomi) helyszínének sajátos akusztikája transzformálta a hangzásképet, amelyet más környezetben másképp rajzoltak volna meg…

 

Kiadó: LAWO

Katalógusszám:  LWC1201