ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Modern Sibelius?

Sir Simon Rattle másodszor készített Sibelius szimfónia-ciklust, ezúttal a Berlin Filharmonikusokkal. A nagyszabású kiadványról Zay Balázs írt kritikát.

Zay BalázsSir Simon Rattle stílusa az elmúlt évtizedek folyamán erősen változott, s ezt nemrég megjelent Sibelius-albuma is tükrözi. Mikor Birmingham Város Szimfonikus Zenekarának vezetője volt, egész fiatal korától jó ideig, a legkiválóbbak egyike volt, lemezei megjelenése eseménynek számított, rendre kitűnőek voltak. Mikor a historikus stílus felé kezdett hajlani, aggályok ébredtek bennem, nem ab ovo, hanem stílusának konkrét változása alapján. Miután a Berlini Filharmonikusok vezetője lett, lépésről-lépésre ismét olyan élmények értek, melyek nem voltak csalódástól mentesek.

Rattle zenélése kiszámítottabb lett, veszített természetességéből. Úgy érzem, ahelyett, hogy önmaga maradt volna, együtt persze a szükséges változásokkal, melyek jönnek, s jó is, hogy jönnek, mintha meg akarna felelni valamilyen elvárásnak, melynek valószínűleg nem kellene megfelelni, vagy csak módjával.

Már Abbado elkezdte a Berlini Filharmonikusok hangzásának megváltoztatását. Karajan dús és fényes hangzásából könnyebb és lágyabb hangzást formált, hát jó, néha kifejezetten szubtilis volt, Schubert, Beethoven esetében elsősorban, máskor azonban ő is túlzott óvatosság benyomását keltette. Rattle ezt a törekvést folytatta. A kiszámítottság, az egyensúly szerepe nőtt, s kétségkívül felettébb szép ez a hangzás is, de a muzsikálás kötöttebb. Kontroll Karajannál is volt, de inkább a tágítást, a kibontakoztatást szolgálta, míg Rattle esetében néha az az ember érzése, hogy szűkít, visszafog.  

Sibelius összes szimfóniája Rattle és a Berlini Filharmonikusok előadásában a zenekar saját kiadásában - Berliner Philharmoniker Recordings - jelent meg. Csak a tisztán zenekariak, a Kullervo nélkül. Igényes, szép kiállítású albumban, de furcsamód öt lemezre széthúzva, igaz, megtartva a művek sorrendjét.

Érdekes megtudni, mikor s kik vezényelték a zenekar első előadásait a művekről. Nem akármilyen névsor. Az elsőt Muck mutatta be 1922. november 20-án, a másodikat 1912. január 5-án maga Sibelius, a harmadikat 2010. február 9-én Rattle, a negyediket 1916. január 16-án Fried, az ötödiket 1921. november 2-án Busoni, a hatodikat 1938. szeptember 27-én Karajan, a hetediket 1935. november 25-én Furtwängler. Bizony igen érdekes volna hallani az 1912. január 5-i előadást.    

A kiadvány feletti örömöm nagy, hiszen Sibeliust, sokak véleményével ellentétben a legnagyobb komponisták közé sorolom. S Rattle kiváló Sibelius-interpretátorként él az emlékezetemben, hiszen mintegy három évtizeddel korábban, még a Birminghami Szimfonikus Zenekarral, már felvette Sibelius hét szimfóniáját – kiváló előadások voltak, megállták a helyüket a legjobbak közt is.

Reménykedtem, hogy ez a kiadvány nagyon jó lesz, hiszen a régi is nagyon jó volt, s most mégiscsak (még) jobb zenekarral dolgozott, de amitől titkon tartottam, bekövetkezett: akárhogy nézem is, bizonyos fokig csalódás ez a sorozat.

Persze a zenekar hangzása, még ha a karajani pazar hangzás már nem sajátjuk, szép, s nemcsak szép, kiváltképp lágy, finom és makulátlan. A maga módján csúcs, azt is lehet mondani. Milyen is volna, hiszen a Berlini Filharmonikusokról van szó. De az előadások nem szárnyalnak szabadon, mintha valamelyest keretek közé szorultak volna. Ahelyett, hogy Rattle intésére kibontakozna ezer tónak ezer színe, némileg egyszerűsítettebb, lekerekítettebb ábrázolások rajzolódnak ki előttünk, mintha ehhez a zenéhez adekvát volna bármiféle minimalizmus. A zene folyása alapvetően természetes, Rattle kétségkívül jól érzi a sibeliusi lüktetést, de furcsamód mégis inkább visszafog, ahelyett, hogy szárnyalni engedné. A háttérben mintha az összegyűjtött vagy pillanatnyi ihlet helyett egyfajta behozott esztétika állna.

Szép és igényes ez a muzsikálás, Sibelius meghintve némi minimalizmussal, modern egyszerűséggel, ugyanakkor kicsit olyan, mintha a finn tájat hatalmas méretei és atmoszférikus formái színes bemutatása helyett kissé egyszerűsített grafikával ábrázolnánk. Félreértés ne essék, egy nagy muzsikus odaadó produkciója a legjobb zenekarok egyikével, kvalitásokkal teljesen, de mégis egyúttal valamelyest elidegenedetten.

A IV., V. és VI. szimfónia csoportja érdekes módon jobban előtérbe kerül ebben a megközelítésben, talán mert bonyolultabb a szerkezetük, már nem nagyromantikusak, s hangzásvilágukat tekintve relatíve modernebbek. A legzavaróbb a III. szimfónia: vegyük csak példának az első tételt, melynek magával ragadó, csodás dallamfolyondárja ugyan szép, de nem elementárisan folyik, hanem elég statikusan, a zenei lüktetés izgalma visszafogott. Noha megvan a magam elképzelése ennek ideális előadásáról, alternatívákat is szeretni tudok, lehet visszafogni és költőibben megragadni, lehet több drámaisággal siettetni, lehet epikusan visszafogni ezt a zenét, de Rattle berlini megáldása inkább elvonatkoztatottan szép. De találhatjuk úgy is, hogy kicsit retusált.

Sibelius szimfóniáit sokan vezényelték kiválóan, Karajan, Berglund, Kamu, Saraste, Vänskä, az idősebb Järvi, s maga Rattle is. Érdekes, hogy a relatíve nem régi - s a Rattle utáni birminghami időszakot reprezentáló - Oramo Erato-felvétele is a kevésbé vastag hangzás, a nagyon kimunkált játékmód és formavilág irányába tolódott el, de nála létrejött a lényeg kompakt megragadása, még ha az előadás kiszámíthatóbb, s emiatt kevéssé magával ragadó is.

Kissé antiromantikus Sibelius ez. Ha szép is a zenekari hangzás, a sibeliusi világhoz fűződő viszonya nem egyértelműen meggyőző. Mintha afféle variáció volna Sibeliusra.

Makroszinten – a zene egészét tekintve - kevésbé tűnik színesnek, miközben mikroszinten - a zenekari játék minőségét tekintve - nagyon is változatos. Mit jelent ez? Attól félek, egyfajta elidegenedést, mikor önmagában véve differenciált a játék, a felszín, de lazább a kapcsolata a zene folyásával.

Ami viszont kifejezetten érdekes, hogy az egész nem posztmodern, hanem modern jellegű. Az igazi modern idején Karajan romantikusan vezényelte Sibeliust, most, a posztmodern korában Rattle tulajdonképpen egy esztétikájában, hangképét tekintve, modern olvasattal áll elő. A karajani hangzást hajdanán rendre kifogásolták szépsége miatt, pedig a szép hangzás nem volt öncélú, hanem a zene lényegének kibontakoztatásához járult. Nem volt retus jellege. Rattle megközelítésének érzésem szerint valamelyest van, bár illő akceptálnunk a karmester aktuális modorát, mely vélhetően éppen egyfajta retusra törekszik a zenekar korábbi bő hangzásával szemben. 

Karajan második berlini utódjának kötetlenebb, elevenebb stílusát, mely korábbi, Birmingham Város Szimfonikus Zenekarával az egykori EMI Classics részére készített Sibelius-sorozatát is jellemezte, ugyanilyen precizitással és odaadással, jobbnak tartom. 

Kiadó: Berliner Philharmoniker Recordings

Katalógusszám: PBHR 150073