ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Mozart és a lepkék

A Profil-Hänssler kiadó a jogok felszabadulásával olyan régi felvételeket is kiad, melyek korábban egy bizonyos kiadóhoz kötődtek. Walter Gieseking felvétele Mozart összes szólózongorára írott művéről az egykori EMI kiadó egyik sikere volt, folyamatosan részét képezte a katalógusnak.

Zay Balázs

Gieseking egész életében sikeres volt, néhány zeneszerző zongoradarabjai kapcsán élen járt s mindmáig élen maradt. Gieskinget – egyelőre tekintsünk el Mozarttól – két komponista zongoraműveit illetően tekintik élenjárónak. Debussy és Ravel. Ez különös lehet, mivel német zongoristáról van szó, s a francia repertoár előadását sok esetben túlzottan is francia pianisták dominálják. Ám a közmegegyezés szerint Debussy és Ravel zongoraműveit senki sem játszotta nála reprezentatívabb módon. Itt némi elhatárolást tehetünk Ravel zongoraversenyi vonatkozásában. Persze lehet mondani, hogy Gieseking Lyonban született, s talán van is ennek bizonyos hatása. Közeledünk Mozarthoz. Mert ha a hatást nem is tudjuk, az eredményt igen. Gieseking nagyon könnyeden játszott. S ez kell az impresszionista zenéhez, finom, lágy billentés, áttetsző játék, eközben a struktúra mindvégig szigorú megtartása is. Gieseking felvételei az említett francia impresszionista szerzők műveiről akkor is lenyűgözőek, ha koruknál fogva értelemszerűen nem szólnak olyan tisztán, mint a későbbi felvételek.

Ami Gieseking játékának pontosságát illeti, akár a tempókat, akár a dinamikát, akár a kilengések óvatos kerülését tekintve, olyasvalami bontakozott ki, ami azután Ránki Dezső művészetében is kiemelkedő fontosságú aspektus lesz. 

A harmadik zeneszerző, akihez elválaszthatatlanul kötődik Gieseking: Mozart. Tulajdonképpen van egy negyedik is, Beethoven, de hozzá sosem őt társították elsőként, sokkal inkább Artur Schnabelt, aztán többeket, Wilhelm Backhaust, Alfred Brendelt, Vladimir Ashkenazyt.

Az egyes műveknek, műcsoportoknak bizonyos fokig általában megvan a kialakult előadói gyakorlata. Hol kisebb, hol nagyobb eltéréssel vannak bizonyos elfogadott megközelítések. Ám vannak kivételek, s ezek közt kimagaslik egy műcsoport: Mozart szonátái. Ha szemügyre vesszük, ki hogyan játszotta őket, szokatlanul széles spektrum tárul elénk. Vannak egész extrém szélsőségek, mindenekelőtt Gould, aki kvázi tempójelzés nélküli Bach-művekként tekint rájuk, és Richter, aki lassan, rezignáltan, keményen, strukturálásra törekedve, semmiképp sem „mozartosan”. De ha eltekintünk tőlük, akkor sem egységes a kép. Lili Kraus, Ingrid Haebler, Daniel Barenboim, Alfred Brendel, Schiff András, Mitsuko Uchida, Christian Zacharias, Alicia de Larrocha, Maria João Pires, Friedrich Gulda elég messze van egymástól. Van persze egyfajta közép, a művészek attitűdjéből kifolyólag Barenboim, Brendel, Schiff tekinthető valamelyest centrálisnak. És itt van Gieseking. Ha össze akarjuk foglalni: könnyed, levegős, éneklő, ugyanakkor a háttérben, olykor az előtérben, ott az elképzelt, az összefogott, a tartott struktúra. Ez fontos itt, Richter nem kedvelte igazán Mozartot, mert zenéje ide-oda cikázik, ő pedig ezt nem tudta igazán megragadni. Amit még érdekességként ki lehet emelni, az az interpretáció időbeli kötetlensége. Mit értek e különös megfogalmazáson? Azt, hogy a zongora könnyed megszólaltatás révén Gieseking előadásai nem válnak romantikussá vagy éppen fortepianóssá.

Talán nem is a lyoni születés volt olyan hatással Giesekingre, ami Debussy, Ravel és Mozart szólózongorára írott műveinek avatott tolmácsolójává tette, hanem valami más. Apja lepkekutató volt, s Gieseking maga is egész életében lepkék és molylepkék odaadó gyűjtője volt. Gyűjteménye ma közgyűjtemény részét képezi. Csak nem innen a könnyedség? Talán ez köti össze Mozartot, Debussyt, Ravelt és Giesekinget?

A Profil-kiadás hangminősége szokás szerint jó: Holger Siedler munkája a dromageni THS-Studióból. Ugyanakkor komoly hibája a kiadásnak, hogy nem tartalmaz semmilyen adatot a felvételek készítésének helyére, idejére, az első kiadásra vonatkozóan.