ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Renata & Renato - Nyár vége, London, 1980.

Röviddel egymás után két operafelvételt is készít az EMI Londonban 1980 nyarának utolsó két hónapjában. A három főszereplőből kettő azonos bennük, Renata Scotto és Renato Bruson. Ugyanaz a zenekar és az énekkar - Philharmonia Zenekar, Ambrosian Opera Chorus -, megegyezik a felvételek helyszíne - Kingsway Hall -, sőt a hangmérnök is, Peter Bown személyében. A Warner Classics kínálatában most mindkét felvétel újra megjelent. A Traviata az elegáns Legendary Opera Recordings, a Tosca a The House of Opera sorozatban. Közös aspektus még, hogy hosszabb-rövidebb szünet után mindkét operáról jelentős felvételek készültek a megelőző években. 

Zay Balázs / Gramofon.hu

Először a Traviata felvétele készült el. Karmestere a fiatal Riccardo Muti. Legjobb korszaka volt ez, inspirált és felettébb kontrollált előadások, nagyon precíz betanítás. Deklaráltan szakított az énekesi önkénnyel, persze nemcsak ő, hanem például Solti is ugyanezt tette. Ebben az időszakban kidolgozott stúdiófelvételeket készített jó énekesekkel, míg később - számomra érthetetlen módon -, élő előadások felvételeit adta ki, amelyeken ráadásul sokszor kevésbé jó énekesekkel dolgozott (utóbbi az operai évad egy-egy konkrét napján persze természetes, de a megörökítés tekintetében már problémás).  

Az előző évben vették fel Joan Sutherland második Traviata lemezét Richard Bonynge vezényletével, Luciano Pavarotti és Matteo Manuguerra közreműködésével, és három évvel azelőtt készült a mű egyik ikonikus bejátszása, Carlos Kleiber kevés lemezének egyike Ileana Cotrubas, Plácido Domingo és Sherrill Milnes közreműködésével.

Scotto egyik nagy szerepe volt Violetta, 18 évvel korábban is készült lemeze róla, amelyet mára eléggé elfelejtettek, Antonino Votto vezényletével, a Scala együttesével, Gianni Raimondi és Ettore Bastianini közreműködésével. A Muti-felvétel készítésekor Scotto hangja érettebb volt. Egyfajta középnek tekinthető az olasz szopránok között, talán Mirella Frenire mondható még ez, bár pályájuk nem egyformán alakult a hang, és ennélfogva a repertoár alakulását tekintve. Scotto középen van a lírai és a drámai részt illetően. Ami a hangvételt illeti, erőteljesebb lett idővel, és e két felvétel ezt a stádiumot mutatja. Cotrubas és Sutherland nagyon lírai Violettája után az övé kifejezetten temperamentumos, testes, de ez még a szerep megkívánta területen belül mozog.

Ugyanakkor más a lemez Alfredója, szemben épp a két számításba vett előző felvételen hallhatókkal. Domingo és Pavarotti erőteljesebb, határozottabb. Muti lemezén minden idők egyik legnagyobb Alfredója hallható, aki maga is Alfredo: Alfredo Kraus. A gramofontörténet legszebb esetei közé tartozik, hogy fiatalon Callas oldalán örökítették meg vele e szerepet (a Franco Ghione vezényelte 1958-as lisszaboni előadáson), majd már idősebben, mikor már csak kevesek képesek ilyen teljesítményre, még egyszer felvette lemezre (Zubin Mehta vezényletével, Kiri Te Kanawa és Dmnitri Hvorostovsky partnereként, a Muti-felvétel után 12 évvel). Előadása kivételesen elegáns. Ennek hagyománya van, részben épp a Traviata kapcsán. Egészen más hanggal, de hasonló líraisággal és eleganciával énekelte a szerepet Cesare Valletti (aki Rosanna Carterivel lemezt is készített róla, és színpadon többször volt Callas partnere is, ezek közül két előadásról felvétel is fennmaradt). Megítélésem szerint Ferruccio Tagliavini volt még e kompánia tagja, de ő sajnos lemezt nem készített, magam mindössze egyetlen élő felvételéről tudok. Kraus előadásának magasságát, az eleganciát, a finomságot tekintve csak Valletti és Giacomo Aragall érte el, ők voltak képesek a szerep par excellence megjelenítésére, de Domingo és Pavarotti ugyancsak kiválóak voltak. Ez Mario del Monaco és Domingo Otellójának esete, mikor a szerep és a szereplő kivételesen erős átfedéséről beszélhetünk.

Renato Bruson a nagy baritonok egyike, ami csak azért tűnik felé kevésbé, mert kiváló baritonok mindig is voltak, és még ma is vannak. Hangja a volument illetően kevésbé volt impozáns, de színét tekintve kivételes volt, s ehhez jött Bruson remek stílusa, melyben az olaszos határozottság eleganciával párosult. Bruson ebben az előadásban igyekszik a lehető legerősebben énekelni. Szép és ízléses, de én a magam részéről kicsit visszavettem volna belőle. Ennek ellenére a II. felvonásban Scotto Violettáját érezzük erőteljesebbnek. Scotto alapból elevenebb és a Violetták spektrumán relatíve erősebb, sokáig harcol szerelme apjával szemben, míg Bruson alapból finomabb és kevésbé parancsoló megjelenésű, mint Manuguerra vagy Milnes, ugyanakkor jobban törekszik tekintélyének érzékeltetésére.

Muti kiválóan vezényel. Érdekelne, hogy a II. felvonás elejének szép kimért tempója tőle vagy Kraustól származik-e. A Lunge da lei a Ghione-féle előadásban is kimért, de itt még lassabb és szebb. Muti Traviatája egészében véve az energikus, kontrollált, összeszedett kategóriába tartozik, de a hátteret, a zenekart tekintve kevésbé feszített, mint Kleiberé.

Scotto és Bruson Toscája hasonló is, más is. Ennek is vannak előzményei, két évvel korábban készült Freni, Pavarotti és Milnes bejátszása Nicola Rescigno dirigálásával, egy évvel előbb Karajan második lemeze Katia Ricciarelli, José Carreras és Ruggero Raimondi közreműködésével. A karmester ezúttal James Levine, a tenorista pedig Domingo. Ám a két, szinte egymást követően ugyanott, részben ugyanazokkal a közreműködőkkel készült bejátszás összehasonlítása roppant érdekes tanulságokkal szolgál. Már-már hihetetlenekkel. Levine zenekara jobban magára vonja a hallgató figyelmét. Vajon gondosabban kidolgozta a zenekari hátteret, mint Muti? Nem hiszem. Bár talán nagyobb gyakorlata volt, ráadásul a Tosca volt az első opera, amelyet a Metropolitanben vezényelt még fiatalon. Magam az eltérő producer jelentőségére gyanakszom, valamint meghatározó a karmester személye is. Az énekesek jobban beolvadnak a zenekarba Levine lemezén, míg Mutién jobban kiemelkednek. Scotto Toscaként is nagyon erőteljes, de más a keverés, a zenekar jobban körbejárja a magánéneket. Abban, hogy Freni Toscája még dinamikusabbnak tűnik, szerepet játszhat az eltérő hangi környezet (a másik tipikus Decca-felvétel, közvetlen, nagyon dinamikus hangképpel), valamint az énekesnők eltérő szerep-megközelítése is. Feltehető az is, hogy Scotto - nyilván sok mindenből kifolyólag - másképp azonosult Toscával, mint Violettával.

Bár kitűnni nehéz, érdemes megjegezni, hogy a Toscáról sok remek lemez készült, és ez is közéjük tartozik. Levine igényes hátteret nyújt, kapcsolható ez Karajan korábbi törekvéséhez, amikor kiemelte a zenekart a háttérből, és növelte jelentőségét az énekesekhez képest. Domingo szokás szerint remekül jeleníti meg a figurát, jelenléte erőteljes, és az éneklés szépsége terén is jeleskedik. Ez a középső Toscája a stúdiófelvételeket illetően, korábban Zubin Mehta, később Giuseppe Sinopoli lemezén énekelte még Cavaradossit. Scotto itt is az eleven és a finom közti átmenetet képviseli. Valójában semmi sem hiányzik ebből az előadásból, és a centrális jelleg akkor is igazi kvalitás, ha nehezebb szavakba önteni, mivel a szélsőbb pozíciók karakteresebb kifejezéseket vonnak maguk után, Callas és Freni hevesebb megszólalása, Te Kanawa líraibb megjelenése. Nagyon jó, hogy az EMI pályájának ezen a még ideális pontján két teljes operát is felvett Scottóval. Nemcsak a Traviata tartozott fő szerepei közé, hanem a Lammermoori Lucia is, melyről számos élő felvétele maradt fenn (szinte minden jelentősebb tenoristával énekelte), de stúdiófelvétele csak egy korai maradt fenn, 1959-ben Nino Sanzongo vezényletével. Bruson nekem jobban tetszik a Toscában, mint a Traviatában, kicsit visszafogottabb és elegánsabb, ami azért érdekes, mert Scarpia szerepe durvább. De nem kell túlzottan érzékeltetni, ami úgyis nyilvánvaló. 

Különös, hogy az újrakeverések során sem tűnt el a túl erős dinamikai ingadozás, amely különösen az I. felvonás II. képénél érezhető. A II. és III. felvonás egységesebbnek tűnik előadásban is. Jópofa apróság, hogy a börtönőr szerepében Itzhak Perlmant halljuk. Általában nem az igazi, amikor hangszeres művészeket vagy karmestereket egy-egy felvételen énekelni hallunk (Glenn Gouldot például), de itt most másról van szó. Érdemes visszarepülni az időben 1980 nyarának végére, s meghallgatni Scottót és Brusont a Traviatában és a Toscában. Igen jó időszaka volt ez az operajátszásnak és a lemezkészítésnek.    

Zay Balázs

(Katalógusszámok: Warner Classics 02564648318, 0190295934200 – magyarországi forgalmazó: mTon Kft.)