ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Sir Thomas esete a sevillai cigánylánnyal

Sir Thomas Beechamről részben téves nézetek élnek. Ennek oka többek közt az időben keresendő. 1879-ben született, s noha egykor haladónak számított, számos modern alkotás premierje fűződik a nevéhez, mikor manapság is forgalomban lévő felvételei készültek, már idősebb volt, továbbá kedvelt olyan francia és brit romantikus szerzőket, akiket divat lenézni már rég. Az EMI anyagát birtokló Warner kiadó most 1959-es Carmen-felvételét adta ki.

Zay Balázs

Ez is régies, ami a Guiraud-féle megzenésített recitativós változatot illeti. Ám bizonyos szempontból mindmáig az egyik legkiválóbb Carmen-felvétel. Miért? Ennek több oka van.

Az első Beecham vezénylése.  A hangzás eléggé tömör, ám, ami a legszembetűnőbb, a dinamika, a lendület. Az egész nagyon intenzív, az első pillanattól fogva magával ragadó atmoszférája van. Bár stúdiófelvétel, de olyan eleven, hogy akár élő előadás is lehetne.

 

Beecham nem először találkozott a darabbal. Mikor az 1940-es években a Metropolitan Operaházban volt karmester, ezt is dirigálta, s fenn is maradt egy felvétel, melyen a mára elfelejtett belga Lily Djanel énekelte a főszerepet, aki a külsőleg is Carmennek való énekesek egyike volt, akárcsak Risë Stevens vagy Julia Migenes-Johnson, s ezen alapuló szerepkörben mozgott, egy Salome-felvétel is fennmaradt vele Nino Sanzogno vezényletével. Micaëlát akkor a kiváló Licia Albanese énekelte.

Azt nem lehet mondani, hogy Beecham változatosan vezényelne. Az erős dinamikai tartományból a közepesig megy le. Ám az egész nagyon meggyőző és eleven. Tempóban azért nagyobb a változatosság, bár nagyon meglepő megoldásai nincsenek. Viszont az egész nagyon jó, az előadás egyrészt nem banális, másrészt nem inspiráció nélküli.

A felvétel máig ható sikerének másik titka a kiváló szólista-választás. Victoria de Los Angelest elsőre nem mondaná az ember született Carmennek, de kiválón ezen a lemezen. Hiába, a művészet részben épp a megjelenítésben rejlik, s nem az ab ovo megfelelésben. Még nagyon flexibilis hangja elég erős, és abból kifolyólag, hogy nem magában való Carmen, érdekes. Amit még érdemes kiemelni vele kapcsolatban, az a hang csodálatos lágysága.

Don Josét Nicolai Gedda énekli, akit valahogy magával ragad Beechem lendületes vezénylése, igen ritkán hallani ugyanis ilyen szenvedélyesen. Miközben az egyik legszebb és legkonzisztensebb tenor hang birtokosa volt, előadása gyakran hűvösebb, visszafogottabb – ami a svéd tenoristák közül nemcsak őrá jellemző. Itt bizony igen involvált, s ez egyszerűen csodálatos eredményt ad. Ráadásul az „alapvetően rendes” jelleg amúgy is illik Don Joséhoz. Öt évvel később aztán újra lemezre énekelte a szerepet Callas mellett, Georges Prêtre dirigálásával. Az részben épp ellentétes lemez, hiszen épp a spontaneitás, a lendület hiányzik belőle – amiről nem a kiváló és odaadó fiatal karmester tehet, a Callas körül megfagyott levegő ennyit engedett.

Micaëlát Janine Micheau énekli, tipikus francia szoprán, aki a Gyöngyhalászok főszerepét is lemezre vette Pierre Dervaux vezényletével. Egyik esetben sem a szélső, de karakteresebb nagyon lírai megoldást hozza, mint akár Micaëla, akár Leïla esetében Ileana Cotrubas (előbbi Prêtre, utóbbi Abbado dirigálásával). De Los Angeles és Micheau karaktere mellett a két női szerep nem válik el látványosan egymástól, aminek megvan a jelentésbeli szerepe is.

Ernest Blanc kiváló Escamillo. Hangja inkább tenorba, semmint basszusba hajlik, előadása azonban egészében véve erőteljes, főképp a dinamikus éneklésnek köszönhetően.

Beecham végig kellő alapot ad, és ennek talaján az énekesek valóban kiemelkedő produkciót nyújtanak.

Kiadó: Warner Classics - MagneoTon

Katalógusszám: 0190295472313