Takács Klárára emlékezünk

Töretlen ív – így jellemezte az alig öt esztendős pályát a neves kritikus, amikor az Operaház ifjú énekesnője, Takács Klára 1979-ben Liszt-díjat kapott. Akkor senki sem sejthette, hogy egy évtized múlva, magyarázat nélkül, méltatlanul leparancsolják a dalszínház színpadáról. Azóta újabb húsz év telt el.

Hamupipőke megkapta a csillogó topánkát, hogy elmenjen a bálba, ahol majd megpillantja a királyfi, de arra álmaiban sem gondolt, hogy vissza is lehet tőle venni – valahogy így fogalmazott az énekesnő egy televíziós beszélgetésben, amikor még mindig, annyi esztendő távlatából is visszafogottan, nyugodtan próbált beszélni arról, amit sem ő, sem mások nem értettek, nem értenek ma sem.

Hogy mi történt 1989-ben? A főigazgató miért döntött úgy, hogy szüksége sikeres mezzoszopránjára, nem vár rá több szerep az Operaházban? Aligha derül ki valaha is. Tény, Takács Klára is elfogadta, nem kereste a választ a kérdésre, tán meg sem fogalmazta, csak önmagának, nem szaladt pártfogókhoz, nem kért segítséget… Ahogy mondta, „olyannyira értelmetlennek és erkölcstelennek tűnt, hogy csak arra gondoltam, túl kell élni”.

„Nem tartozik az elégedetlenek közé”

Nézzünk visszafelé. Somogy megye, Lengyeltóti. A dombok közt meghúzódó kis faluból indult a szép hangú lány, akit a kottára, a skálázásra a falu kántora tanított, hogy Kaposvárott járjon iskolába, majd a Zeneakadémia növendéke legyen. Erről is mesél a Vándorúton című portréfilm, amelyet Moldován Domokos forgatott. A húsvéti körmeneten ott a falu apraja-nagyja, s a hazatérő, ünnepelt énekesnőt egykori mestere így fogadja: „örömet szereztél az egész falunak”. De térjünk vissza az akadémista évekhez. Sipos Jenő volt a mestere, s 1973-ban lett az Operaház ösztöndíjasa, az 1974-75-ös évad már a magánénekesek sorában találja. S színházában, mint a korabeli krónikák feljegyzik, „tehetségével okosan gazdálkodtak”, nem kényszerítették túl korán olyan szerepekbe, olyan súlyos feladatokba, amelyekbe belerokkant volna. Hat kis szerepet énekelt ösztöndíjasként, majd az első igazi szezonban újabb hat szerep következett, köztük a Siegfried Erdája, Gluck Orfeuszának mezzoszopránja. Aztán jöttek az újabb alakítások: a Nürnbergi mesterdalnokok Magdalénája, A török Itáliában Zairája, s a nálunk először felhangzó eredeti Borisz Godunov Marinája. A Figaro házassága Cherubinjáról elbűvölten szólt az egykori recenzens. Takács Klára Cherubinját egy kissé csélcsapnak, kamasznak, ábrándosnak – elbűvölőnek nevezte, aki valósággal főszereplője lett az előadásnak. S hozzátette, a művész, miközben játékával mindezt elhitette, megmutatta stílusbiztos és töretlenül szép énekstílusát is. Bellini Normájában Adalgisaként már a koloratúr-mezzo állt teljes vértezetében. Ahogy kritikusa írta: „győzte technikával, szuggesztív szenvedéllyel énekelt és játszott”.

S immár eljött az ideje az első önálló dalestnek is. 1979. februárját írtuk, amikor a Zeneakadémia Nagytermében az asszonyról, az anyáról vallott Schumann Aszonyszerelem- asszonysors és Mahler Gyermekgyászdalok című ciklusaiban. Mahler legkedvesebb zeneszerzői közé tartozott, zenei érzékenységéről nem egyszer beszélt utóbb is.

1979-ben Liszt díjjal ismerték el tehetségét, művészi szenvedélyét, akarását. Abban az időben, mint annyiszor máskor is, az Operaházról, az operajátszásról, a teátrum helyzetéről, útjáról sok, nyugtalanító vita folyt. Szó esett, mint a fennmaradt írásokból tudjuk, szakemberhiányról, nyomasztó gazdasági és üzemeltetési gondokról, lazuló hivatástudatról… … Szenvedélyek csaptak össze a felszínen, de tudjuk jól, a mélyben is… az idők kísértetiesen ismétlődnek… 1980-ban az Élet és Irodalom sorozatában megszólaltatta Takács Klárát is. Úgymond’ „a szerencsés sorsúak közé tartozik: egyfelől aligha vitatják művészi képességeit, másfelől zárkózott egyéniségének köszönhetően nem tartozik az elégedetlenek közé”. Keményen, határozottan fogalmazott, amikor a fölösleges, parttalan indulatokról, a kicsinyeskedésről, a furkálódásról beszélt. S arról, hogy „legtöbben a másik karrierjét, szereplési alkalmait figyelik, ahelyett, hogy saját szakmai tökéletesedésükért dolgoznának...Nem tudatosodott,  hogy valódi sztár csak jelentős művészegyéniség lehet. S mert néha olyan sztárokat teremtünk, akiknek emberi kvalitásai sem a legtökéletesebbek, elhiszik, hogy ők az operajátszás csillagai és ebben megnyugszanak. Ha aztán a dicsőség halványulni kezd – mert új sztárt avatnak -, akkor sem a képességeikre, illetve azok fejlesztésére támaszkodnak, hanem elmerülnek a pletykákban és a versengés különböző manővereiben.” Igaz, őszinte, rokonszenves megfogalmazás? Kívülről nézve, bizonyosan az. De vajon belülről, a színház felől?

Látszólag nem történt semmi. Aki figyelt, szépen alakuló pályaívnek lehetett tanúja. Egymás után következtek a fontos szerepek, a fontos alakítások, s közben a dalestek, lemezfelvételek is. Ezutóbbi kettő természetesen összefüggött, hisz tudvalévő volt, Takács Klára otthon van a koncertszínpadon, s a dalköltemények lemezre kívánkoznak. Így születtek meg a Mahler Gyermekgyászdalok és a Vándorlegény-ciklus felvételei, s kiadásai. Amelyek arról tanúskodtak, előadójuk nemcsak énekhanggal, képzettséggel, erővel bírja, de művészi-emberi érzékenységgel, finom megoldásokkal, lelki rezdülésekkel is.

Nem játssza, éli az alakok sorsát

De térjünk vissza az Operaházba, a szerepek világába Következett a Don Carlos új betanulásának Ebolija, amelyben Takács Klára ismét bizonyítani tudta „felkészültségét, hangi kvalitásait”. Az Operaház centenáriumának esztendejében az Erkel Színházban mutatta be a Werthert. Goethe szerelmi levélregényének, a szentimentalizmus alapművének tekintett szenvedélyes alkotásnak az operaváltozatát. Massenet Wetherjének bemutatójáról, s mindenekfölött Takács Klára Charlotte-alakításáról szuperlatívuszokban szóltak a kritikák. Közülük is kiemelkedett, épp a részletes, sokrétű, elemzés okán Fodor Géza írása. Kivételes művészről beszél, akinél „ az érzékenységet igyekszik hatalmában tartani a tudatosság, az irracionális erőket a ráció, aki a legegyszerűbb ábrázolni és kifejeznivalókban is érzi az alapok bonyolultságát, és túlságosan elmélyed e problémákban ahhoz, hogy ne sóvárogjon végsőkig kimunkált és rögzített megformálás biztonságára”. S azért érdemes jól figyelni e néhány sorra, mert valószínűleg igen pontosan rátapint Takács Klára művészetének emberi magatartásának a lényegére, amelyben egyszerre van a jelen az érzelem és az értelem, a líra és a fegyelmezett tudatosság. Fodor Géza arról beszél, hogy Takács Klára az operában kibontakozó „életproblémáknak, pszichológiának, érzelmi és viselkedési kultúrának az intenzív totalitását képes újrateremteni.”  Arról szól, az énekesnő alakításának váratlan teljesség élményét az adja, hogy „minden megnyilvánulás pontos és racionális, de értelmét és élességét irracionális kisugárzás játssza körül”. S tudjuk jól, ez a nagy kérdés, hogy tud úgy igaz lenni, hogy megmaradjon a művészi játék, hogy tud úgy a színpadon létezni, hogy azt érezzük, nem játssza, éli az alak sorsát. Most úgy látszik, Charlotte-ként meglelte a lényeget. A vokális és színészi alakítás szerves egységéről ír a kritikus, miközben még hosszan elemzi az énekesnő arcjátékát. Arcát, amelyen „folyamatosan végigjátszódik az egész dráma”.

Aztán jött a többi siker. A Kékszakállú Juditja itthon és a bécsi Staatsoperben, ahol ezúttal először hangzott el magyarul. Egy olyan előadásban, amelyben nyoma sincs a kosztümös, mesés misztériumnak, helyette a pszichoanalitikus gondolkodásnak jut különleges szerep. Az előadás rendezője, Götz Friedrich arról szólt egy interjúben, hogy a művésznő, aki ugyan sokszor énekelte már a szerepet, s ezért határozott elgondolása volt róla, alkotói kíváncsisággal figyelte, s elfogadta az instrukciókat, szerepépítése tökéletesen igazodott az előadáshoz. Íme a művészi alázat példája. Ez is Takács Klára. Miként az is, amiről a rendező így beszélt: Oly ökonomikusan bánik a zenei anyaggal és a hangjával, hogy ez számunkra is tanulságul szolgál.”

Persze vannak más külföldi pillanatok is. A többi között ugyancsak A Kékszakállú Velencében Peskó Zoltán vezényletével, Polgár László partnereként.  Verdi Requiemje Spoletóban, a fesztiválon, újra Judit Pittsburghben és Chicagóban Solti György vezényletével, Haydn-dalok egy osztrák televíziós filmben a zeneszerző életéről, hangversenyek, dalestek, fölsorolni itt lehetetlen.

S szerepek itthon és külföldön, megint csak a teljesség igénye nélkül: a Parasztbecsület Santuzzájától A trubadúr Azucenájáig, a Sámson és Delila női címszerepétől az Aida Főpapnőjéig, Wagner-hősnőktől a Háry János Örzséjéig…Mígnem egy napon, épen húsz esztendeje, az Operaház főigazgatója úgy döntött, nincs szükség rá. Előtte ugyan még elénekeltette vele először és utoljára Purcell Didóját.

Aztán a csend.

Egy hajlíthatatlan művész

Egy félévvel azután, hogy az Operaháztól meg kellett válnia, így beszélt a Film Színház Muzsikában: „Eddig is az életemben az volt az egyedüli fontos, hogy szüntelenül törekedjem, minden erőmmel, a lehető legfölkészültebben, a legtöbbet nyújtani, amire csak képes vagyok. Az elmúlt fél év alatt csak megerősödtem a hitemben. Egyetlen üdvözítő van: a munka.”

S a munka ment tovább, külföldön, legalábbis egy darabig. Takács Klára hosszú évek óta újra itthon van. Szerepek, immár tanítási lehetőség nélkül. Hogy miért? Magyarázat nincs, de ahogy hallhattuk, magyarázatot nem kért, s ma sem kér. Ami elmúlt, azt már aligha lehet visszahozni. Siránkozni sem érdemes rajta. És Takács Klára amúgy sem a siránkozók fajtájából való. Nem szereti, ha azt mondják rá, „szegény”.

Amikor az egykori kritikákat lapoztam, forgattam a régi jegyzeteket, rátaláltam még egy írásra. Egy vitatott, s talán a művésznő által sem túlságosan kedvelt alakításról szól. Fodor Géza írta Takács Klára Carmenjéről. S miközben ő is fenntartással fogadja a szerepformálást, megjegyzi, ebben a Carmenben ott van a nemesség és a szabadság együttese, a szuverenitás. „Ennek a Carmen alakításnak van valami erős, saját igazsága. Ez a Carmen most már mindvégig vesztes… az élettel szemben…” Az ő pillanata a finálé, amikor azt énekli: „Carmen sosem hazudik/ És hajthatatlan lélek!”, aztán „Carmen szabad marad, míg meg nem hal!” Fodor még hozzáteszi: „Aki ezt elhiteti, az jelentős művész. Takács Klára megteszi.”

E sorokat olvasva nehéz szabadulni a gondolattól, Carmen szabad hajthatatlan és szabad marad, ahogy Takács Klára is hajthatatlan, tán inkább hajlíthatatlan és szabad maradt.

RÓNA KATALIN, Opera Magazin