Utolsó óra - Zene az idők végezetéhez

Húsz éve kezdődtek Európa legnagyobb egységes hangszeres népzenei gyűjteményének, az Utolsó Órának felvételei a Fonóban. A Hagyományok Házával együtt idén jubileumi sorozattal készülnek a budai zeneházban, amely szeptember végén veszi kezdetét és a meghívott adatközlő mesterek mellett bemutatja a fiatal generációt is. Az évfordulóra tekintettel az Utolsó Óra gyűjtés emlékezetes pillanatait.

Agócs Gergely

Az államszocialista rendszer felbomlása Magyarországon is elhozta a várva-várt változásokat. Az 1990-es években már korlátozások nélkül elkezdtek beáramlani az audiovizuális adatrögzítés fejlett nyugati termékei. Ezzel egy időben kialakult az addigi népzenegyűjtési erőfeszítések rendszerbe foglalt összegzésének, a különféle gyűjtemények és adatbázisok összekapcsolásának lehetősége is. Sajnos, a fogyasztói társadalmi modell térnyerése is ebben az időszakban teljesedett ki és a folyamat szociokulturális következményei rázúdultak a magyar társadalomra. Rá kellett ébrednünk, hogy az új kor szellemének, a fogyasztásnak és a kényelemnek révületében vergődő lokális társadalmak már az anyag új hitének hódolnak, és nem tartanak igényt az autochton kifejezésmódokra. Fel kellett ismernünk, hogy a globalizált térben a kultúra már nem a közös társadalmi tudat értékeinek és jelrendszereinek összessége, hanem a „kulturális termékek szolgáltatóinak és fogyasztóinak” cselekvési bázisa. És akkor úgy éreztük, hogy ennek az új világnak a szimfóniája minden irányból a tömegek disszonanciáját visszhangozza.

 

Ebben a helyzetben vetődött fel a magyar népzenei revival új hullámának szakembereiben, hogy össze kell fogni a magyar népzenekutatás hivatásos műhelyeivel és a hagyományos zenei kultúrát képviselő falusi zenészdinasztiák utolsó aktív generációjának muzsikájáról sürgősen készíteni kell egy átfogó, egységes szakmai szempontrendszer szerint lebonyolított, egységes technikai paraméterekkel rögzített, digitális hang-, és képdokumentációt. Az ezredfordulót megelőző években, a Kárpát-medence falvaiban a népzenét hagyományos népi hangszereken muzsikáló, utolsó zenészek átlagéletkora hatvanöt-hetven év körüli lehetett. Sajnos, mindnyájan láttuk, hogy amit a folklór „felfedezése” óta annyit ismételgettek, az a fogyasztói társadalmi rendszer térnyerése által bevégeztetett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hangszeres zenei hagyomány területén hamarosan lezárul egy évezredes korszak. Láttuk, hogy most tényleg eljött az utolsó óra.

Az Utolsó Óra projekt lemezei (fotó: fono.hu)

Néhány évvel a Berlini Fal leomlása után Budapesten egy magánvállalkozó kezdeményezéséből létrejött egy kulturális központ, amely felvállalta a hagyományos zenei kultúra értékeinek képviseletét. Az intézmény egy gyárkomplexum raktárhelységeinek átépítésével jött létre, és a Fonó Budai Zeneház nevet kapta. Itt, 1997 szeptemberében indultak meg az „Utolsó Óra” program munkálatai. Ennek az értékmentő vállalkozásnak az volt az alapgondolata, hogy hétről-hétre egy-egy falut, vagy kisebb tájegységet képviselő hagyományőrző zenekar dallamkészletének minél részletesebb dokumentálásával, stúdiófelvételek útján be legyen mutatva, hogy létezik egy, a Kárpátok övezte régiót összekapcsoló, egységes, régi, hangszeres zenei nyelv. A kései barokk idején, Magyarországon a kor műzenéjének vonós hangszeregyüttesei is folklorizálódtak. A Négy évszak, vagy a Brandenburgi koncertek hangzásának átvétele a folklórba sehol máshol a világon nem valósult meg, még a barokk zene „nagyhatalmainak” (Franciaország, a Német-római Birodalom, Itália, Nagy-Britannia) területén sem. A hegedű – brácsa – bőgő – fafúvós – cimbalom (mely szó az olasz cembalo, azaz a csembaló magyarosított változata) összetételű formációk, illetve ezek egyes, fúvósokat, vagy a cimbalmot nélkülöző változatai csakis a Kárpát-medence népeinek (valamint két kisebb, szomszédos régiónak, a kelet-csehországi morvák és a dél-lengyelországi gorálok tájegységeinek) zenefolklórjában szervesültek. A térség további, közismert sajátossága, hogy itt a falvak zeneszolgáltató specialistái a cigány kisebbség köréből kerültek ki, akik nem egyszer négy-öt egymás mellett élő etnikum zenei igényeit is ki tudták szolgálni. A magyar folkloristák, népzenekutatók, népzenészek feladatuknak érezték ennek a muzsikának az átmentését, és egyben az általa képviselt kulturális egymáshoz tartozás hangsúlyozását. A magyar, szlovák, ruszin, és erdélyi román falvak körzetében élő vonós cigányzenészek muzsikája az élő vokális zenefolklór mentén, illetve egy régebbi gyökerű hangszeres kultúra, a főként pásztorok által szolgáltatott furulya-, és dudazene továbbélése mellett formálódott. Az „Utolsó Óra” program ennek a sokszínű, egyes történeti rétegein keresztül az elmúlt egy-másfél évezred nagy művelődéstörténeti korszakait idéző hagyomány értékeinek a felmutatását kívánta szolgálni. Sikerült.

A projekt négy éven keresztül folytatódott. A Fonó Budai Zeneház stúdiója ez alatt az idő alatt 112 zenekart látott vendégül; egy-egy társaság átlagosan négy-öt napot töltött Budapesten. A felvett zenei anyagnak csak alig több, mint a fele képviseli a magyar etnikum folklórját, a többi a szomszédos országokban az ottani magyar kisebbségekkel együtt élő nemzetek és egyéb kisebbségek hagyományos kultúrájához tartozik. Mivel a zenészekkel sokszor éneklő és táncoló hagyományőrző mesterek is érkeztek, az itt készült felvételek a hangszeres dallamok mellett sok vokális, illetve táncfelvételt is tartalmaznak. A rögzített hangzó-, illetve képanyag felvételei több mint 1800 órát tesznek ki, és ezzel a projekt archívuma Európa (és talán a világ) legnagyobb egységes hangszeres népzenei gyűjteményének számít. Az „Utolsó Óra” projekt vezetői abban is érdekeltek, hogy az összegyűjtött felvételeket ne csak a népzenekutatók és etnográfusok szűk közössége használja, ezért a felvett zenei anyag legértékesebb, legszebb dallamainak kiválogatásával az „Új Pátria” nevű sorozatban folyamatosan készülnek a nagyközönség számára is megvásárolható reprezentatív CD-lemezkiadványok. A projekt lebonyolításában részt vettek az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársai is, valamint a finanszírozásban a magántőke mellett nagy segítséget jelentett az akkori kultusztárca hathatós anyagi hozzájárulása is. De a pénz, a szaktudás és a szervezési erőfeszítéses önmagukban nem hozták volna meg a leírt eredményeket. A projekt sikeres végigviteléhez szükség volt a gyűjtésben résztvevő idős, sokszor beteg, falusi emberek jóindulatára, szeretetére és elkötelezettségére. A legtöbben közülük azzal a lelkülettel adták át a tudásukat a stúdió gépeinek, hogy ez a budapesti látogatás életük utolsó nagy utazása. Olyan odaadással muzsikáltak, vagy énekeltek, ahogyan azt a „nagy” koncertpódiumokon szereplő művészek közül is csak kevesen tudják. És ez becses érték, amely átsüt a felvételeken.

Projektzáró koncert és táncház (fotó: utolsoora.hu)

A projekt stúdiómunkálatai 2001 szeptemberében lezárultak. Az „Utolsó Óra” elnevezés sajnos, nagyon találó volt. Volt olyan idős muzsikus is, akit itt, Budapesten, a Fonó Budai Zeneház előtt, a felvételek idején, az utcán ért utol a halál, és azóta is, az itt járt mestereink közül egyre többen foglalják el helyüket a nagy, égi zenekarban. Mi, az itt maradt tanítványok pedig csak reménykedhetünk, hogy amit öreg mestereink dohány-sárga ujjairól a gépek segítségével „letapogattunk” és elmentettünk, az ugyanolyan érték marad, még az utánunk következők szemében is.