Tévedések Don Giovannija

Részletek

Közzétéve: 2011. november 29., kedd, 16:07

Házi főpróba – jól ismert színházi kifejezés. Még leállnak a fotográfusok kedvéért, még csiszolják a produkciót. Mozart Don Giovannijának második – rendes! – előadása a Magyar Állami Operaházban egy ilyen házi főpróba minőségét sem érte el. Nehézkesen, pontatlanul mozgatott díszletelemek, a finálé szereplői majdnem lekéstek a jelenésükről – összeszedetlen, zökkenőkkel teli estében volt részünk.

Mentség éppen lenne: a karmester lemondása, a szereposztás változása. Csakhogy a rivalda mögött történőkhöz a nyájas közönségnek semmi köze. Váratlan helyzetek minden színházban adódnak, és egy teátrum attól professzionális, hogy az ilyesféle bajokon képes úrrá lenni. Ez az Andrássy úton egyelőre nem megy. Igaz, a premier előtt durcásan elutazó karmesternőt az előző vezetésnek föl sem kellett volna kérnie. Keri-Lynn Wilson repertoárjáról ugyanis hiányzik a Mozart-irodalom. A bécsi operaházban Ioan Holender ugyan teret adott a hölgynek, de bécsi klasszikusokat nem bízott rá. Egyes biográfiák szerint Peter Gelbnek, a New York-i Metropolitan ügyvezetőjének házastársa volt (van? lesz?) a hisztériára hajlamos karmesternő. Holender mindenesetre kapott egy tanácsadói szerződést a Metben (is) – ő tehát jól járt, mi meg nem.

A finisben beugró Kesselyák Gergelynek karmesterként azzal kellett szembesülnie, hogy az ő – korántsem hibátlan – Don Giovanni-rendezése százszor érdekesebb és maibb, mint Gianfranco de Bosioé, amely most a helyére került, és amely csupán arra szorítkozott, hogy szép képekben jelenítse meg az operák operáját. Ezek a képek azonban olyanok, mint azok a pózba merevült életképek, amilyeneket a brit vagy gall arisztokrata szalonokban a hölgyek bemutattak a 19. században, hogy a báli vendégek kitalálják, melyik bibliai vagy eposzi jelenetet keltették életre.

A napokban szerencsém volt látni a berlini Schiller Theaterben játszó Staatsoper által felújított, 1994-es Varázsfuvolát, August Everding rendezését. Az előadás bevallottan utalás az 1816-os berlini premierre. A látvány tehát múzeum-szerű, a benne eljátszottak azonban mégis nekünk és hozzánk szóltak – precízen kiosztott szerepekkel. A budapesti Don Giovanni szereposztása viszont több ponton is erős tévedés. Horváth Ádám kottafejről kottafejre szorgosan megtanulta a címszerepet, eminensen képezi a hangokat, de nem énekel, különösen nem „mozartul”. Valószínűleg „elbeszéltek” egymás mellett a rendezővel, így a figura nem épül, a játék a sematikusnál is kevesebb. A másik melléfogás Szabóki Tünde kitűzése Donna Elvira szerepére. Elvira sokféle lehet: például olyan elementáris fúria, amilyen Sudlik Mária volt Ljubimovnál, és lehet sértett kékharisnya vagy teljesen más. De nem hozhatja a Don Giovanni színpadára a Figaró házassága Marcellináját. Az erőforrások pocsékolása Bretz Gábort Leporellóként színre küldeni, amikor játszhatná a címszerepet is; bizonyította ezt a Kovalik Balázs-féle Mozart-maratonon.  A jeles zürichi operastúdióból és német operaházakból „visszahonosított” Sebestyén Miklós, a Donna Annát éneklő Kolonits Klára és a másik szereposztásból behozott Zerlina (Hajnóczy Júlia), valamint a Kormányzóként kitűnő Fried Péter tette fogyaszthatóvá az előadást. Dovlet Nurgeldiyev, aki Hamburgban már tavaly énekelte Don Ottaviót, sokkot nem okozott.

Naná Cecchi szépséges ruhái nemes anyagokból készültek – ő jegyzi a  vicenzai Teatro Olimpico kicsinyített mását, mint díszletet. A kép gyönyörű, operajátszásra kevéssé alkalmas, mert elnyeli a hangot, így az énekesek a rivaldánál sorakozva játszanak. A háznak meg kellene fontolnia, hogy a két következő évadra a Figaro házasságához és a Cosí fan tuttéhoz lekötött színpadképet megtartja-e vagy továbbadja egy, még a magyar operaháznál is gyanútlanabb teátrumnak…

Albert Mária

Mozart: Don Giovanni, Magyar Állami Operaház

A rendezés gyönyörű képei ezúttal nem segítették a játékot. Forrás: MÁO