Egy walesi bárd Budapesten

Részletek

Közzétéve: 2012. február 14., kedd, 14:35

Bárcsak minden kívánságunk így teljesülne! A walesi Bryn Terfel Bad Boys című lemezét méltatva, a Gramofon 2010 tavaszi számában azt írtuk, jó lenne a világhírű basszbaritont Budapesten élőben hallani. Nos, Terfel az egyik legutolsó Malév-géppel megérkezett, és nagysikerű koncertet adott a Művészetek Palotájában. Albert Mária beszámolója.

Hogy a hivatalos naptárában a budapesti után szereplő zágrábi koncertjére mivel és hogyan jutott el a kitartó havazásban, az fogas kérdés – reméljük, szerencsésen. Kicsit aggódott is a különben fergeteges temperamentumú és pompás kedélyű énekes, mert csak egy ráadást énekelt, egy gyönyörű walesi dalt. Ezúttal a közönség jól vizsgázott, a lírai szám kicsengését megindultan kivárta, és csak egy fél perc után harsant a brávó.  Aztán, hallgatva az énekesre, aki figyelmeztetett, hogy kint jó nagy a hó, engedelmesen hazaindult.

Az esten lassacskán melegedett fel a publikum, pedig Terfel erősen nyitott: A szerelmi bájitalból Dulcamara „doktor” belépőjével, s az áriában eljátszotta az egész jelenetet. Nem tekinthetünk el attól, hogy az egykor legendásan minőség-érzékeny magyar közönség romlását említsük. Itt valaha fiatal tehetségeket fedeztek fel, világnagyságokat illő hódolattal fogadtak – megestek persze kivételes tévedések is. De most egy furcsa tendencia látszik kibontakozni – a komoly és a populáris zene területén egyaránt –, aminek a felelőseit jó lenne mielőbb megtalálni, nekem volnának tippjeim… Akik kellően igényesek és iskolázottak a zenehallgatásban, azok kevéssé tájékozottak, mert ha egy-egy úgynevezett szupersztár fellépésére valahogy „kinyögik” a belépő árát, arra már nincs módjuk, hogy az osztrák vagy német közönséghez hasonlóan felkészülten üljenek be a koncertre, előadásra. Terfel CD-jét, a Bad Boyst például világos koncepció alapján szerkesztették; aki legalább a tartalomjegyzéket ismerte, nem csalódott, sőt számíthatott rá, hogy a vendég meg is fog szólalni, kvázi műsorvezetője lesz a saját programjának. Bár a pesti közönség a gondolkodó énekes helyett inkább a bömbölőket preferálja, a hallgatóság fokozatosan elfogadta Terfel intellektusát is. Akik viszont megtehetik, hogy „műmájerként” ott legyenek minden drága eseményen, és módjuk lenne a tájékozódásra is, nem is veszik efféle badarságra a fáradtságot. Ismernek öt népszerű áriát, és ha nem ezeket kapják, hát fanyalognak, ahogy például Juan Diego Flórez áriaestjén is. Ebből ered a másik baj: a magyar operajátszás egyre kevésbé törődik az irodalom fehér foltjainak feltérképezésével. Sőt, a száz évvel ezelőtti repertoár színességét sem közelíti meg. Egy évszázada nem pusztán Verdi és Mozart uralta a műsornaptárt; játszották Wolf-Ferrarit, Richard Strausst, Smetanát, Puccinitől nemcsak a Bohéméletet, hanem A nyugat lányát is. Weber Bűvös vadászát, amelyből Gáspár áriáját énekelte Terfel, az 1936-37-es évadban játszotta utoljára a budapesti dalszínház.

Visszatérve Terfelhez: ahogy Gáspár áriájában, Jago krédójában vagy Scarpiaként a Tosca Te Deumában, a kiváló basszbariton a művek teljességét mutatta meg. A második részben,  a közép-fajsúlyú részletekben, Sullivan, Weill, Gershwin számokban meggyőződhettünk róla, hogy a Shakespeare-díjas Terfelt, az észak-walesi Faenol Fesztivál alapítóját és névadóját orgánuma mellett az előadásmód, a személyiség összhangja emeli a világranglista élcsapatába.

Albert Mária

Rosszfiúk – Bryn Terfel áriaestje (Művészetek Palotája, 2012. február 4.)