Bársonyos berliniek

Részletek

Közzétéve: 2012. február 19., vasárnap, 17:49

A Berlini Filharmonikusok a világ egyik legjobb zenekara, mindjárt ott sorakozik a nagy hármasban, a bécsiek és a New York-iak társaságában. Itt játszani legalábbis megtiszteltetés, rang, komoly szakmai karrier, magas fizetés, kóved, miegyéb. Az együttes legnagyobb sztárja Emmanuel Pahud. Kozár Alexandra  berlini jegyzete.

A Berlini Filharmonikusokat vezényelni még nagyobb megtiszteltetés. Ezt lehetett érezni a toszkániai születésű, jóképű, lendületes pálcájú Nicolas Luisottin is – aki nem mellesleg 2009 óta a San Franciscói opera vezető karmestere – amikor a Filharmónia igen tetszetős épületében a Berlini Filharmonikusokat dirigálta. Nos, ha a bécsiekre azt lehet mondani, hogy tűpontosan, kristálytisztán, profin, ugyanakkor ünnepélyesen játszanak, akkor a berliniekre azt, hogy bársonyosan, melegen, finom barnába hajlóan.

A hatvanas években épült, különös és megkapó épület, a Philharmonie Berlin egyik leghíresebb, építészetileg legizgalmasabb teréhez, a Potsdamer Platzhoz van közel: maga az épület egyszerre levegős, szellős, impozáns,  modern és retro. Soha nem láttam ehhez hasonlatos koncerttermet, sok szint, sok bejárat, sok-sok tér, szinte el lehet tévedni, hol kell bemenni, hol kell távozni (el is tévedtem), a ruhatárban pedig ember legyen a talpán, aki a bőven ezer feletti számok rengetegében eligazodik, melyik irányba induljon a kabátjáért. A dizájnban a drapp szín és az üveg dominál, de a koncerttermi rész is különös: az orgona nem középen, hanem kissé jobbra található, így az az érdekes helyzet áll elő, hogy a zenekar mögött felfelé még két közönség-szekció van. Tulajdonképpen a nagyérdemű körbeüli a pódiumot, akár egy cirkuszban. Persze ne a zenakadémiai, szűkre mért színpad mögötti helyekre gondoljunk, ahol díszpintyekként ültek az emberek és ne is a MüPa pódiumüléseire, ahol a szerencsések zongorahangverseny esetén akár a zongoristától három méterre ülhetnek, viszont roppant kellemetlenül, kirakatban, szinte megvilágítva érzik magukat. Itt tágasan, két szinten, két nagy karéjban ülnek velünk szemben azok, akiknek a karmester szembe vezényel.

A műsor érdekes és ritka. Itt van mindjárt Francis Poulenc Gloriája: különös, szép, nehéz mű, akárcsak Prokofjev V. szimfóniája, és a fuvolista Emmanuel Pahud (mint kezdőszám) mindkét részben egy Ravel- és egy Luciano Berio-művel. Pahuddel hirdetik egyébként a koncertet, noha mindkét rész elején csak egy-egy ötperces művet játszik el. Pahud itt kész sztárnak számít, 1993 óta – megszakítással – tagja, illetve első fuvolistája a zenekarnak; szólókarrierje mellett, amelynek során a világ vezető zenakaraival játszik, több nemzetközi versenyen első díjat nyert, lemezeket készít és még a francia művészeti lovagrendet is elnyerte.  Tényleg nagyon tud bánni a fuvolával, az egész termet bejátssza azzal az egy szál hangszerrel, értékeli is a közönség, ő meg a szünetben dedikál, a shopban pedig kiemelt helyen lehet a CD-it kapni. A kórus, a Rundfunkchor Berlin (karigazgató: Robin Gritton) és a szoprán szólista (Leah Crocetto) is szép, egyenletes teljesítményt nyújt. Viszont érdekes, nem tudom, hogy itt ez nem szokás, hiszen először vagyok itt, nincs semmiféle ráadás, se a szólista, se a zenekar nem is játszik rá erre, noha nagy a siker, de aztán hazamennek a legények.

Szép este, egész napos menetelés után, és jegyezzük meg az adminisztráció nagylelkűségét, mely rögtön az első szóra, a legdrágább, 125 eurós jegyet bocsátotta teljesen ingyen rendelkezésemre, bemondásra, mindenféle ellenőrzés és újságíróigazolvány vagy névjegy felmutatása nélkül. Bizalmi alapon. Mert ott még van respektje az újságírónak. Ahogy Párizsban vagy sok helyen a művelt Nyugaton. Miközben hazai intézményeink némelyike – sajnos egyre többen – nem teszi lehetővé az újságírónak, hogy a munkáját végezze. Pedig a Berlini Filharmonikusoknak már nem kell a reklám.

Kozár Alexandra/Berlin

Emmanuel Pahud és a Berlini Filharmonikusok hangversenye, karmester: Nicolas Luisotti