Gramofon: Legendás házaspár voltak, nem véletlen, hogy otthonában ma is szinte minden kilenc évvel ezelőtt elhunyt férjére, Szendrey-Karper László gitárművészre emlékeztet. A falakon fotók, plakátok közös fellépéseikről. A hangzó anyagokon kívül őrzi alapítvány vagy díj az emlékét?
Ágai Karola: Hálás vagyok, hogy vele kezdi a beszélgetést. Emlékét, úgy érzem, kötelességem ápolni. Az általa alapított Esztergomi Nemzetközi Gitárfesztivál is alapítványként él tovább, de tettem alapítványt a Zeneakadémián is, ahol sokáig tanított. Ez utóbbi keretében egy bizottság minden évben a gitár szak egy tehetséges végzős hallgatójának átad egy diplomát, amihez az alapítvány összegének bizonyos százaléka is járul. De férjem emlékét tábla is őrzi a Semmelweis utcai tanárképző egyik termének a falán, ahol negyedszázadon át oktatott.

G: Lakása akár egy zenei múzeum, úgyszólván nincs üres hely a falakon – a férjéhez kapcsolódó ereklyék mellett –, annyi személyes jellegű fotó, emlék, plakát őrzi különösen sikeres pályájának állomásait. De talán nem véletlen, hogy a zongora mögötti falon éppen az a Metropolitan-beli Lammermoori Lucia-premier ember nagyságú plakátja vonja elsőre magához a tekintetet, amely 1969. február 14-i fellépésére emlékeztet. Bár ennek már több mint harminc éve, ma is fel tudná idézni?
Á. K.: Igazából nem is akkor volt a premierem, ugyanis pár nappal előtte be kellett ugranom Anna Moffo helyett, aki már a legutolsó pillanaton is túl, az előadás délutánján mondta le fellépését. Miután a szerződésben benne van, hogy a covernek elérhető közelségben kell tartózkodnia, természetesen New Yorkban voltam. Pihentem, férjem vette fel a telefont, majd hozzám fordult: Készülj, be kell ugranod! Ne viccelj – válaszoltam. De amikor kiderült, hogy Rudolf Bing igazgató volt a vonal túlsó végén, tudtam, komoly, amit mondott.

G: Nem ijedt meg?
Á. K.: Hál' istennek, engem megáldott az ég azzal, hogy nem ismertem a lámpalázat. Ez esetben is nyugodtan készültem, felöltöztem, és már indultunk is a színházba. De annyira késő volt, hogy nem volt idő semmilyen próbára. Nem volt próbám a fuvolistával, de még színpadi bejárásom sem. Ráadásul az első felvonásbeli áriámat fél hanggal mélyebben énekeltem, a zenekarnak ugyanakkor nem az a kotta volt előkészítve, vagyis nem volt más hátra, mint hogy alkalmazkodjam. Bevallom, egy kicsit azért izgatott voltam az öltözőmben, amikor a statement director kijött a függöny elé, ami a Metben szokatlan, és bejelentett Moffo helyett. Mi lesz? Hogyan reagál a Metropolitan-klakk, a tapsolók és pfujolók vezére? Fütyülnek, búznak? Elvégre a Moffóra jöttek... És akkor hallom, hogy tapsol a publikum.

G: Csodaszép kritikákat kapott, amelyek nemcsak énekesi teljesítményét, hanem színészi alakítását is magasztalták. Nicolai Gedda volt Edgar. Ismerte korábbról?
Á. K.: Az volt az első találkozásunk, de utána, ahányszor csak Budapestre jött, mindig ragaszkodott hozzám. Kifejezetten olyan darabokban lépett fel, amelyekben én lehettem a partnere: Traviata, Faust... De azon a New Yorki premieren mindenki segített. Mert ugye grandiózus a színpad, és nekem igyekeznem kellett bejátszani. A végén gyönyörű csokor vörös rózsát kaptam a direktortól.

G: Ehhez képest később egyszer sem hívták vissza...
Á. K.: A következő szezonban az alkalmazottak sztrájkja miatt nem mehettem, utána pedig már mások voltak az elképzelések. És sokáig nem is volt műsoron Donizetti operája. Amikor pedig később érkezett egy felkérés – beugrásra – az Ariadne Zerbinettájára, azt valamilyen oknál fogva nem tudtam elvállalni. És a kapcsolat csendben kimúlt

G: Igaz, a moszkvai Bolsojban, de Bécsben és Hamburgban – Rosinaként és Constanzaként – is fellépett, ugyanakkor kimaradt a Scala, a Covent Garden és más rangos dalszínházak is. Mi volt az oka?
Á. K.: Nem szerették a szocialista országokból érkező művészeket, mert nem tudtak rendelkezni velük. Amíg megérkezett az útlevél meg a vízum, addig elment az előadás. Emlékszem, egyszer Bécsből telefonáltak, hogy másnap jöjjek valaki helyett a Traviatába. Ma már aligha hihető, pedig igaz, hogy egy nap alatt képtelenség volt elintézni az úti okmányokat. A Metropolitan-beli fellépésem, ráadásul, hogy a férjemmel együtt kiengedtek, csodaszámba ment...

G: Igaz, hogy Elisabeth Schwarzkopfnak köszönheti?
Á. K.: Valóban. Hallott Pesten a férjével. Ő mindenhová napokkal hamarabb érkezett, hogy akklimatizálódjon. Budapesti dalestjére is előbb jött, és kíváncsi volt az Ariadnénkra. Majd előadás után meghívtak a Fészekbe vacsorára. Bár nem volt szokásom előadások után kiruccanni, akkor kivételt tettem.

G: Máskor is menedzselte magát?
Á. K.: Soha. Ott volt erre az Interkoncert. Különben is ehhez adottság kell, és persze jó kapcsolatok.

G: Több mint három évtizedes operai pályafutása során számos rendezővel hozta össze a sors. És ön mindegyikükkel megtalálta a hangot. Akkor még persze nem volt divat az, ami ma egyre inkább, hogy a sztárrendezők nehezen megfejthető allegóriákba csomagolva nyújtják át a nézőnek a darabokat. Hogyan fogadja ezeket a modem interpretációkat?
Á. K.: Nincsenek ínyemre a direkt modernizálások. Hogy bármilyen régi korban játszódik is egy opera, tegyük át a 2021. századba. Tőlem az ilyesmi távol áll. Ráadásul szép rendezéseket tehet tönkre az erőltetett átformálás. A legújabb mánia, hogy meg kell koreografálni az opera előjátékát. Gyakorta látni, hogy a függöny nincs leeresztve, hanem ott mozognak előttem, és meg akarják magyarázni, hogy miről szól a nyitány. Az ég szerelmére, ne magyarázzák meg! Mert elvonja a figyelmet a zenétől. Egy zenés színházban szabad ezt? Az efféle pantomimnak már a betege vagyok. Itt a Faust. Temetnek. De kit? Bevallom, nem jöttem rá. Megkérdeztem, és megtudtam, hogy Margit húgát. Vagy itt a Rigoletto. Úgy indul, ahogy a darab véget ér. Rigoletto zokog Gilda teteme felett, erre négy maffiózó figura odamegy, és kirángatja alóla a halottat. Majd kezdődik a darab a mantuai herceg palotájában...

G: Eddig még nem is kérdeztük: hogyan lett Staudból Ágai?
Á. K.: Nevünket drága édesapám változtatta meg, saját elhatározásából. A háború után ugyanis nem volt előnyös német névvel élni, és ő úgy gondolta, ezzel is megpróbálja megkönnyíteni az életemet. Állítólag éjszakákon át morfondírozott, mire magyarosítson. Staude azt jelenti, hogy bokor, cserje, ekkor ugrott be neki, legyen Ágai. Persze nem volt elég kifundálnia, el is kellett intéznie.

G: És hogyan kell írni, i-vel vagy y-nal? Ugyanis a lexikonokban nem egységesen szerepel.
Á. K.: Ez tőlem független. Én i-vel írom. De volt időszak, amikor azt mondták, hogy y-nal jobban néz ki. Én pedig beletörődtem.

G: Már gyermekként imádott énekelni, kórusokba járt, később szólista lett, amíg el nem került a legendás énekpedagógus Révhegyi Ferencnéhez, vagyis Olga nénihez...
Á. K.: Én már első zongoravizsgámon is énekkel kísértem magam. De miután édesapám a nyomdászdalárda elnöke volt, felléptem minden János-ünnepélyen, azután a SZOT és a Rádióénekkar következett, majd a Honvéd Művészegyüttes, igaz, ott már szólistaként szerepelhettem. Az ének volt számomra a minden. Anyuka ellenezte, de apus támogatott: annyit szekál ez a gyerek, hagyjad, majd kinövi – mondogatta. El is kerültem egy hangképző tanárhoz, de népiesen szólva, majdnem elvitt az erdőbe. Ugyanis drámai szopránt akart faragni belőlem. A Végzet hatalma Leonóráját meg Toscát tanultam, és hiába mondtam, hogy én pedig ott fönt szeretek énekelni. És akkor valaki elvitt Olga nénihez, aki meghallgatott, és rá három hónapra már Tóth Aladárnak énekeltem az Éj királynőjét.

G: Nyomban le is szerződtette?
Á. K.: Akkor nem volt olyan könnyű bejutni az Operába. Mielőtt vendégként felléphettem, még zenekarral is meghallgatott, hogy vajon átviszi-e a hangom. És bár utána sorozatban, másfél éven át énekeltem a szerepet, szóba sem került, hogy felvegyen. De jött az igazgatóváltás 1957ben, amikor is felhívtam Palló Imre bácsit, ami után volt egy bizottság előtti próbameghallgatás – nemcsak nekem, többeknek –, ahol a Szöktetés Constanzaáriáját énekeltem, és utána végre bekerülhettem ösztöndíjasként.

G.: És hamarosan már a Hoffmann meséi Olympiáját énekelte. De kanyarodjunk vissza tanárához. Emlékszik, mit mondott az első találkozás végén Olga néni?
Á. K.: Skáláztatott. Figyelte, meddig megyek fel. Fiacskám, te koloratúr vagy! Nézzük csak ezt... Szerintem ez Éj királynő... Mellette maradtam. Később minden fellépésemre eljött, és mindig elmondta a véleményét.

G: Olyan lehetett önnek, akár egy magán-zeneakadémia?
Á. K.: Pontosan. Ameddig a pályán van az ember, szüksége van kontrollra. Maga ellen dolgozik, aki nem él ezzel. Nincs, aki rámutasson a hibáira, arra, ha modorossá válik.

G: Minden művésznek saját receptje van arra, hogyan őrizze meg hangjának szépségét. Ön miben hitt?
Á. K.: Én csak annyiban vigyáztam a hangomra, hogy fegyelmezetten éltem, és sok mindenről önként lemondtam. Az előadás napján például soha nem vettem a kezembe a telefont. Elterelte volna a figyelmemet és fárasztotta volna a hangszalagjaimat. Aznap végig otthon voltam, gyűjtöttem az energiát estére. Nem voltam nagy skálázós sem, mert nem volt rá szükségem. Férjem mulatott is rajtam, mert indulás előtt csak annyit csináltam, hogy lalala, na jó, megvan, és már mentem is. De előadás után sem jártam vendéglőkbe és nagy társaságba.

G: Miközben felejthetetlen Gilda, Lucia, Éj királynője, Margit, Fiordiligi, Rosina, Zerbinetta, Melinda, Gara Mária és Szilágyi Erzsébet volt, a koloratúrrepertoár bravúrszerepeinek számító Lakmé és Dinorah elkerülte. Még a rádióban sem énekelte a Csengettyűáriát vagy az Árnyéktáncot?
Á. K.: Nem volt hol elénekelnem. A Lakmét különösen sajnálom, de ugyanígy Bellini Normáját sem énekeltem soha. Összesen egy szólólemezem van. Nem tartoztam Bors Jenő kedvencei közé. Ez persze már a múlt, nem érdemes feszegetni. De azért az Eternánál van egy Lammermoori-lemezem Patanéval, és megszületett a legendás Ferencsik dirigálta Bánk bán és a Denevér is Lehel Györggyel.

G: Némi szomorúság érződik a hangjából. Vajon megkapjae az Operaház aranykorának sztár koloratúr énekművésze a neki kijáró tiszteletet?
Á. K.: Amikor kezdő koromban beültem a művészpáholy első sorába, és bejött például Delly Rózsi, felpattantam, és a legtermészetesebb volt, hogy átadtam neki a helyet. Házy Erzsi mesélte, hogy egyszer a bécsi Staatsoperben beszélgetett valakivel a művészbüfében, amikor is azt vette észre, hogy hirtelen mindenki föláll. Mi van? Valami baj? Csak annyi történt, hogy Elisabeth Schwarzkopf keresztülment a büfén. Ma ez nem létezik. Van, hogy meg sem ismernek az Operában. Azt hiszik, egy privát személy jött be a házba.

G: Már régen visszavonult, amikor tíz évre rá még egyszer visszatért,és színpadra lépett a Varázsfuvolában.
Á. K.: A szó szoros értelmében torokszorító volt, amikor kitoltak az emelvényen az első áriához, és hatalmas tapsvihar fogadott. Jólesett. De sírnom kellett volna az örömtől, az viszont lehetetlenné tette volna, hogy énekeljek.

G: Már dalok tolmácsolására sem vállalkozik? Le lehet zárni egy ilyen fényes karriert?
Á. K.: Nem lehet, de muszáj. Járok azért a premierekre, hallgatom a fiatalokat. És jó barátság fűz egykori művésztársaim közül például Palánkay Klárához. Megjegyzem, velem nem veszett össze soha senki, körülöttem nem voltak cirkuszok.

G: Arra soha nem gondolt, hogy továbbörökítse hosszú művészpályájának tapasztalatait? Hogy fiatalokat tanítson?
Á. K.: Nem volt soha hangulatom hozzá. Meg azután az énekmester olyan, akár a cipésznek a kaptafa. Vagy ráillik a tanítvány hangja a metódusára, vagy nem. Mert azt a világért sem szeretném, ha valaki utólag azt mondaná, akár csak a hátam mögött is, hogy tönkretett engem az Ágai Karola.