Gramofon: Korábban csak lemezfelvételekről ismerhette művészetét a magyar közönség, az elmúlt esztendőkben azonban többször is fellépett Budapesten. Lehetséges, hogy ezentúl gyakrabban látogat Magyarországra?
Edita Gruberova: Édesanyám révén félig magyar származásúként mindig jó szívvel gondoltam erre az országra. A magyar színpadokon mindig otthon érzem magam, mégis jó időbe telt, mire Budapestre jöhettem. Amikor Bécsbe szerződtem, gyakorlatilag emigráltam Csehszlovákiából. A kilencvenes évek előtt nehéz volt egy szocialista országban koncertet szervezni. Először csak a rendszerváltás után, 1994-ben léphettem fel Budapesten, Marton Éva és vendégei koncertjén. Később 1997-ben adtam áriaestet a Budapest Kongresszusi Központban, idén a Denevérben szerepeltem, most októberben pedig Yoshikazu Mera kontratenor partnereként szerepeltem a Magyar Állami Operaházban. Mindig csodálatos élmény a magyar közönséggel találkozni. Nagy szeretettel fogadtak. Mint minden művészt, engem is éltet, ha rajonganak a művészetemért. Voltak és vannak olyan zenebarátok, akik gyűjtik a velem készült lemezeket, ismernek egy-egy külföldi koncertről. Most végre Magyarországon is találkozhattam velük. Az énekes pedig közönséget gyűjt. Pályakezdőként a publikum ragaszkodása adott erőt az előre jutáshoz. A különböző operaházakban, koncerttermekben már szinte családok, rajongói közösségek várnak rám. A zene öröme és a közönség hűsége tudja feledtetni a pálya nehézségeit, bosszúságait, az operaházi vezetők arroganciáját.

G.: Magyarországon azonban nemcsak koncerteket ad, hanem lemezfelvételeket is készít. Jobbak itt a feltételek?
E. G.: Az életben minden a megfelelő emberektől, nem pedig az országok gazdasági helyzetétől függ. Magyarországon olyan emberekre lelhettem, akik az utolsó „lelkesedők” közé tartoznak. Teljes szívvel szeretik a zenét, a művészeti vállalkozásokban pedig vállalják a kockázatokat. A nyugat-európai zenekarok egy-egy lemezfelvételnél az időt mérik, hány perc van hátra a szünetig. A magyar muzsikusokkal, akik a szívüket a zenébe, nem pedig a szakszervezeti vívmányokba teszik, jobban együtt lehet működni. A magyar menedzseremet is a zene iránti rajongás fűti; nem bankjegyekben, hanem hangjegyekben gondolkodik. Egy ilyen lelkesedő ember híd lehet országok között, a művészek és a zenebarátok között. Lehet, hogy a megfelelő emberek segítségével még több neves énekes jönne Magyarországra; olyanok, akiket a publikum is szívesen fogad.

G.: Évek óta egy kis label, a Nightingale kiadó jelenteti meg a felvételeit. Nem volt szerencséje a nagy lemezcégekkel?
E. G.: Sok éven keresztül a leghíresebb lemezkiadóknál készültek a felvételeim. A nagy cégek azonban leépítik a repertoárt, a klasszikus kommersz irányába tendálnak. A szakterületem, a bel canto iránt egyre kevésbé mutatnak érdeklődést, miközben a közönség egy-egy előadás után szinte követeli tőlem a lemezeket. A vágyaim sem válhatnak valóra ezeknél a kiadóknál. Agnes Baltsa partnereként például éppen a Stuart Máriát vettem fel a Philips stúdiójában, amikor finoman megemlítettem, hogy szívesen énekelném fel lemezre Donizetti három Tudor királynőjét: a Boleyn Anna és a Stuart Mária címszerepét, valamint a Roberto Devereux Elisabettáját. A vezetőség nem reagált a kérésemre. Sajnos az ilyen történetek majdnem mindennaposak a zenei életben, számos emlékezetes előadás sosem került dokumentálásra. Ezért is volt szerencsés, hogy szponzorok és zeneszerető emberek megalapították a Nightingale kiadót. Ennél a kiadónál sikerült a bel canto irodalom jelentős hányadát lemezre venni. Az elmúlt esztendők pedig igazolták a lelkesedést.

G.: Otthonában néha felteszi a saját lemezeit?
E. G.: Nagyon ritkán. Ha mégis, akkor inkább a régebbi lemezeket hallgatom. Nagyobb az időbeli távolság, az élmény már nem olyan friss bennem Régebbi önmagammal szemben sokkal toleránsabb vagyok. Egy lemez az örökkévalóságnak rögzíti a muzsikát, a művész viszont mindig talál valamit, amit talán még jobban tudott volna interpretálni.

G.: Mindössze öt éves volt, amikor az első lemezfelvételt készítenék önnel. Eleve elrendeltetett a pályája?
E. G.: Azt hiszem, a művészi pályára születni kell. Ötévesen édesanyám sétálni vitt Pozsonyban. Akkor szólítottak meg, mint sok más kisgyereket, hogy énekeljek valamit a mikrofonba. Később egy gyermekkórus tagja lenem, ott is biztattak, a konfirmálásra felkészítő lelkész is bátorított az opera felé. Erre az útra tulajdonképpen küldtek engem.

G.: Fiatal énekesnőként rögtön az Éj királynője szerepét kapta Bécsben, de aztán hiába volt sikeres, évekig kisebb szerepekkel is be kellett érnie.
E. G.: Valószínűleg van valami sorsszerű az életben. Az Éj királynője és Olympia szerepében úgy éreztem, végre ott vagyok, ahol lennem kell. A szép napok után azonban már senki sem foglalkozott velem. Türelmetlen, boldogtalan voltam, panaszkodtam, nem értettem, mi történik velem. Senki sem mutatott irányt, senki sem adott tanácsot. Évekig szinte cél nélkül jártam a Staatsoperbe, pedig én többet akartam, mint havonta egyszer az Éj királynője szerepében boldognak lenni a színpadon. Szerepeket tanultam, nagyobbakat, kisebbeket; évekbe telt, mire ráébredtek, mennyi mindent ismerek már. Kis szerepek nehéz időszaka következett, mire tanárnőmet, Ruthilde Boesch asszonyt megtaláltam. Sokszor gondoltam, hogy ebben vagy abban a főszerepben mennyivel jobb lettem volna, mint az érintett pályatársnő. Ma már hálás lehetek a sorsnak, hogy a veszélyek elkerültek. Ha hagytak volna rögtön nagy szerepekben tündökölni, akkor ma egészen biztosan nem lenne hangom. Lassan építkeztem a pályán. Az énektechnikám ma már tudatos, akkoriban túl fiatal, tapasztalatlan és sebezhető voltam. Violetta és Gilda – mindent akartam. A vesztemet jelentette volna, ha azonnal teljesültek volna kívánságaim. Sok pályakezdő énekes esik abba a hibába, hogy a menedzser, a karmester befolyásának engedve egészen nagy, a fiatal hangszálat megerőltető szerepeket vállal.

G.: Nem csak az operaházi vezetők figyelmetlensége, a tanár törődése is meg tudja óvni a fiatal énekest a felelőtlen kunsztoktól…
E. G.: Ahhoz is szerencse kell, hogy valaki jó tanárt találjon. Ha működik a tanár–diák viszony, az olyan, mint egy jó házasság. A tanítvány egész lényével érti a tanárt, alárendeli magát az instrukcióknak. Csak ezen ez úton találja meg a saját hangját és saját magát is. Boesch asszony elmúlt nyolcvanéves, de még minden hangot kiénekel. Az ő tanácsait ma is maximálisan elfogadom. Sok éven keresztül kell a tanárt imitálni, hallgatni és követni. A legjobb, ha a tanítvány minden porcikájával utánozza a mesterét. Hosszú idő után érez rá a növendék, hogy miként sajátíthatja el ezt az egész testet igénybe vevő művészetet. Ezért sem hiszem, hogy ha egy pályakezdő énekes néhány órát kér tőlem, az a hasznára válik. Egy óra alatt semmit sem lehet megtanítani.

G.: A későbbiekben sem vállalna tanítványokat?
E. G.: Jómagam negyvenéves lehettem, mire tudatos, érett művésszé váltam. Sok nagy szerep volt már á hátam mögött, mire tökéletesen megértettem, mit csinálok jól vagy rosszul. Nem volna türelmem négy-öt évet arra várni, hogy a tanítvány sejteni kezdje, hogyan tudja magát is felfedezni a zenében Ugyanis az instrukciók elfogadása után az énekes önmagát formálja, a saját személyiségét, a saját stílusát is fejleszti. De szörnyű vég, ha egy új Callasként kezdik emlegetni. Az ilyen dicséret jelentheti azt is, hogy imitátor, aki nem fogott fel semmit az egészből.

G.: Zerbinettaként harmincévesen hódította meg a világot. Eszerint akkor még nem volt tudatos művész?
E. G.: Akkoriban csak hittem, hogy tudok mindent. Igaz, nem voltak különösebb bajok velem. Az énektechnikai feltételek adottak voltak, jól koordináltam, a sikert kemény munka hozta meg. De azt nem állítom, hogy akkora már tudatossá vált a művészetem. Szerepek sora, a tapasztalat ad bölcsességet ahhoz, hogy valaki javítani tudjon a hibáin.

G.: Olyan karmesterekkel is együtt dolgozott, mint Karajan, Böhm vagy Carlos Kleiber. Mennyire befolyásolták önt?
E. G.: A karmester főszereplő egy produkcióban, fontosabb a rendezőnél is. Akiket említett, mindnyájan óriások. Nélkülük nem lett volna Zerbinetta sem. Szükségem volt a nagy karmesterek instrukcióira, az egyik legnagyobb kihívás Carlos Kleiber személyisége volt. Rendkívül sajátos stílusának nehéz volt megfelelni. A karmester nem csupán a zenekar élén áll; ő tudja leginkább, hogy egy énekes melyik szerepre való, mit énekel szívesen. Elviselhetetlen, ha a szereposztást a rendező határozza meg. Hozzá nem értésével esetleg alkalmatlan énekesek nem a megfelelő szerepbe kerülnek. A bel cantóhoz szeretettel kell hozzányúlni. A rendezők sajnos rémes dolgokat képesek egy operával művelni.

G.: A kísérletezéssel talán csak a nézők figyelmét kívánják fokozni a rendezők. Nem szereti a modern színpadra állításokat?
E. G.: A rossz rendező a próbaidőszak után elhagyja az operaházat, a színpadon pedig évekig oda nem illő dolgok történnek, amelyekkel az énekeseknek kell küszködniük. Bel canto operát nehéz színpadra vinni, és egy zavaros rendezés a lényegről vonhatja el a figyelmet. Jobban kedvelem a bel canto koncertszerű előadását, mert akkor tudom, hogy velem együtt a publikum is a zenére összpontosít. Egy opera koncertszerű előadásán ugyanúgy megtelik a nézőtér. A zenemű megismerése a cél, nem pedig egy érdektelen showműsor. Egyébként nem ellenzem a modern rendezést, ha az valóban értékes, a zenéhez illő. Bécsben jó és rossz példa egyaránt akad. A árny nélküli asszony modern felfogásban került színpadra, a szép rendezés a muzsikát erősítette. Ezzel szemben A próféta előadása álmosító volt.

G.: A rendezők néha azon tanakodnak, van-e egyáltalán jövője az operának. Olykor Boulez kijelentését idézik, miszerint az operaházakat a levegőbe kellene repíteni
E. G.: Hogy nincs jövője? Maga a gondolat is értelmetlen. Természetesen van jövője az opera műfajának. Egy alkotás – legyen bármilyen régi is – eleven marad, ha a jelenre adaptálják az üzenetét. Senki sem fog Rembrandt-képeket égetni. Az érzelmek tesznek emberré minket; ebből fakad a zene. A gondolatok, érzések, kifejezések sohasem avulnak el. Vannak modern zeneszerzőink, a világ olykor még ad nekünk olyan zseniket, mint Schönberg, Berg vagy Webern. A 20. század remekműveiből sok minden a holnapnak is fennmarad.

G.: Milyen tervei vannak a közeljövőben?
E. G.: A határidőnaplóm 2003-ig megtelt. Mivel Verdi az enyémtől gyökeresen eltérő hangszínt igényei, az ő operáit biztosan nem fogom énekelni. Ha a hangom tiszta marad, és ki tudom énekelni a magasságokat, akkor később is folytatom a pályát, de sohasem leszek mezzoszoprán énekesnő. Általában ritkán játszott operákat tervezek a közönség elé vinni. Donizetti és Bellini életművében is bőven van még felfedezni való. Sokan kérték, énekeljem el Normát, de nem hiszem, hogy valaha is sor kerül rá. Az Éj királynője korszak pedig az én életemben már elmúlt.