Ez volt akkor a legnagyobb probléma? Nem. Úgy vélem azonban, ne ítéljük el Strausst, még akkor sem, ha bőséggel akadtak vitatható, elfogadhatatlan megnyilatkozásai. Zeneszerző volt, azt tette, amit tudott, úgy, ahogy tudta. Az embertelenségben továbbvitt valamit a múlt értékei közül, maradandót alkotva növelte a kincsek körét. Hosszú ideje készült már erre a műre, még Stefan Zweiggel együtt kezdett foglalkozni vele, de őt elvesztette A hallgatag asszony Hitler által épphogy csak eltűrt premierje után, dolgozott Joseph Gregorral is a témán, de munkájával nem volt elégedett, majd maga fogott bele, végül Clemens Krauss, a bemutató karmestere vette át tőle a stafétabotot, és írta a szövegkönyv javarészét. A Mozartra visszanyúló Strauss ismerős alakjai és alakzatai: gróf, grófnő, zeneszerző, költő, színházigazgató, énekesek, opera az operában. Mennyi korábbi mű köszön vissza!

Konverzációs stílus, amihez Strauss kiváltképp értett. Az arisztokrata testvérek részéről részben szeszély a kérdés, melyik műfajé az elsőbbség, ám azért ez régi, komoly művészetelméleti viták tárgya. A paragone-kérdés a reneszánsztól kezdve évszázadokig foglalkoztatott művészeket és esztétákat: vajon a festészeté, a szobrászaté, vagy az építészeté-e a primátus. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik a Horatius Ars Poeticájából származó „ut pictura poesis” megállapítás is, mely szerint a költészet olyan, mint a festészet. Ezt Strauss operája a musica és a poesis területére tolta át. Persze sem Flamand zeneszerző, sem Olivier költő nem nyeri el az elsőbbséget. Önmagában is szép válasz maga a Konversationsstück, a zenébe ágyazott költemény, a prózát szárnyára emelő muzsika. Strauss utolsó operája összefoglalás és értékmentés, nem utolsó sorban remek darab. Ez a harmadik jelentős stúdiófelvétel róla, az első Wolfgang Sawallisché Elisabeth Schwarzkopffal, a második Karl Böhmé, e harmadiknak pedig a Bécsi Filharmonikusok élén álló Ulf Schirmer a dirigense. Ha Böhm Deutsche Grammophon-lemezét hallgatjuk, mintha kisebb kamaraszínházban volnánk, erőteljesebb a dialógus-jelleg, jobban érvényesül a szöveg. Böhm zenekarának hangzása direktebb, anyagszerűbb, noha e kérdésben azért azt is szem előtt kell tartanunk, hogy más a hatvanas évek eleje és a kilencvenes évek vége hangrögzítés szempontjából. Böhm erős tempóbeli hullámzással vezényel, és jobban kiemeli a dinamikai különbségeket. Schirmer nagyon finoman vezényel, tempója lassabb és kiegyensúlyozottabb. Míg Böhm fényesebb árnyalatokat fest, ő inkább egyfajta nyugodtságra törekszik. A hangzás mattabb, a fények kevésbé élesek. Bár nem túlzottan, de ezen a felvételen is eléggé kiemelten szólnak az énekesek. Ebből, és a szubtilis zenekari játékból kifolyólag mintha a zenekar finom fátyla előtt zajlanának a szereplők beszédes interakciói. Ezáltal mintha a zenekar finom, lágy függönye előtt zajlana a szereplők beszélgetése, a kettő szép egymáselőttiségben-egymásmögöttiségben jelenik meg, egymást ölelve, de kevéssé vegyülve. Monotonabb, de szebb, mint Böhmé, mely viszont elevenebb és mozgalmasabb. Ami a paragone-kérdést illeti, nem tudnék jobbat, kevésbé jót megnevezni e téren. A főszereplő esetében azonban igen.

Böhm grófnéja Gundula Janowitz, aki gyönyörű hangja ellenére némi csalódást okoz, nem éli át igazán a szerepet, nem domborítja ki a szólamban rejlő zenei szépségeket. Schirmer lemezén Kiri te Kanawát halljuk, aki viszont hozza, amit tőle vár az ember, átélés és dinstancia épp olyan arányát, mely ehhez a szerephez kell. A grófné involvált művész rajongói paragone-kérdésében, ugyanakkor mégis van benne némi arisztokratikus távolságtartás. A grófot Ingmar Bergman egykori Papagenója, Hakan Hagegard énekli kevésbé egyénien, mint Böhmnél Dietrich Fischer-Dieskau, de szépen, épp a szereplő súlyának jobban megfelelően. A grófnál aktívabb Clairont mindkét lemezen erőteljes megvalósítással halljuk, Böhmnél Tatiana Troyanostól, Schirmernél Brigitte Fassbaendertől. Utóbbi különösen izgalmas alakítást nyújt, ezúttal is van benne hév és expresszivitás. A vetélkedő komponista és költő mindkét lemezen jó páros, hajdanán Peter Schreier és Hermann Prey, a későbbi bejátszáson Uwe Heilmann és Olaf Bär. Utóbbiak egyike sem marad el a két régi nagy énekestől, sőt, mindketten szubtilisebb alakítást nyújtanak. Bär, amint várhattuk, dalénekesi finomsággal énekli Olivier szólamát. Heilmannra különösképp érdemes felfigyelnünk, mivel rövid ideig irányult rá a zenei élet figyelme, pedig e lemez tanúsága szerint magas, fényes, mégis testes hangjával kiváló utóda volt a nagy német tenoroknak, és Schreiernél jóval több finomsággal hozza Flamand szólamát. Bár a szolgáló kicsiny szerepében, de még Hans Hottert is halljuk a lemezen, aki hajdanán a bemutatón Olivier, a költő szerepét énekelte, Sawallish lemezén pedig La Roche színigazgató szólamát. A grófi testvérpárnak persze szeszély a paragone-kérdés, noha érdeklődésük és műpártolásuk dicséretes. A grófnő nem tudott dönteni, mivel nem is lehet, ut musica poesis, a költészet olyan, mint a zene, nincs első, és nincs második. Érdemes észrevenni Strauss viharos időben írt művében a békét, melyben virágzik a művészet, és az emberek beszélnek a művészetről. 

Decca Classics – Universal
478 0333 1