Lendvay Kamilló - A legfontosabb hangjegy az őszinteség

Részletek

Közzétéve: 2011. december 15., csütörtök, 13:28

Folyóiratunk, a Gramofon 2011. évi klasszikus zenei életműdíját Lendvay Kamilló zeneszerző kapta. A 83 esztendős művész életút-interjúnkban őszintén és részletesen beszél pályájáról, az alkotás folyamatáról, az elmúlt hatvan év magyar zenei életéről. Úgy véli, a zeneszerző legfontosabb „eszköze” az őszinteség: az, hogy higgyen abban, amit ír. Legyen mögötte az egész személyisége, a személyisége mögött pedig az a kor, amelyben él. Lendvay Kamillóval Szále László beszélgetett a Gramofon 2011-2012. téli számában.

Részlet az interjúból

Gramofon: Hogyan kezdődött, mi adta az első lökést, hogy a világ egyik legszebb hivatását válassza?

Lendvay Kamilló: Az első lökés előtt még sok más vonzás és taszítás határozta meg az életemet. Anyám és apám mindketten jól zongoráztak, s már ötéves koromban kiderült, hogy abszolút hallásom van. Elkezdtem tehát zenét tanulni, mint oly sokan mások, s tíz-tizenkét éves koromban ez megszakadt, mint másoknál is nagyon sok esetben. Érettségi után nem is gondoltam a zenei pályára, építészmérnök szerettem volna lenni. Jelentkeztem is az egyetemre, de nem vettek fel. Talán szerencsémre, hiszen akkor alighanem egész életemben csak „megfagyott zenéket” szereztem volna.

G.: Nem is volt ifjúkorában szorosabb kapcsolata a zenével?

L. K.: A zenetanulás kamaszkoromban csak felfüggesztődött, nem szakadt meg véglegesen. Volt egy jazz-együttesem, amellyel tánciskolába jártunk kísérőzenét játszani. Amikor nem vettek fel az egyetemre, a Vidám Parkban zongoráztam esténként, egy szabadtéri revüműsort kellett kísérnem – méghozzá kotta nélkül.

G.: Miért volt ez követelmény?

L. K.: Nem követelmény volt, hanem sötét. Debussy stílusában kellett improvizálnom. Meglepetésemre nagy sikere volt a rögtönzésemnek. Ezen felbuzdulva, amikor hazaértem, leírtam azt a kompozíciót. Ezzel lényegében el is dőlt a sorsom.

G.: Ott és akkor kiderült, hogy tud zenét szerezni? Lehet, hogy én is tudok, csak nem jutottam el a Vidám Parkba?

L. K.: Nem az derült ki, hogy tudok zenét szerezni, hanem az, hogy semmire sem vágyom jobban. Nyilván bennem volt a készség és a késztetés is, csak addig nem tudott felszínre jutni. A véletlen tehát aligha csupán véletlen. S hol volt akkor még a tudás! Elmentem ezzel a darabbal a Zeneakadémiára, Viski Jánoshoz, hogy zeneszerzést szeretnék tanulni. Fölvett. Ez 1949-ben történt, 61 évvel ezelőtt. Nekem ez volt a „fordulat éve”.

A teljes interjú elolvasható a Gramofon 2011-2012. téli számában, amely megvásárolható a www.gramofon.hu/terjesztes oldalon található helyeken.