ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

A hírvivő

Ebben a hónapban jött ki a mozikban Tom Hanks új filmje, A kapitány küldetése, ami biztosan megtörtént eseményekre hagyatkozva egy hírmondó történetét meséli el a westernek jól ismert Vadnyugatán: egy emberét, aki azt tekintette küldetésének, hogy járva a végtelen síkságok kisvárosait megismertesse az emberekkel, mi történt a rajtuk kívül eső világban. Hírt vinni, hírt mondani, összekötni távoli világok embereit és történéseit – az egyik legszebb és legnehezebb feladat. Az előadóművész is ezt teszi, amikor szerzőt és hallgatót, álmodót és befogadót, múltat és jelent egyetlen gesztussal azonos síkra és időbe helyez. Ez a gesztus ugyanakkor teremtő is egyben, hiszen az előadó dönt is, értelmez is, egyszerre van velünk múltban és jelenben, fürdik a hagyományokban, miközben új szemszöget teremt. 

Bányai Gábor

Hamburg, délután: egy zongoraművésznő, miután egész nap Brahmsot próbált, betér egy különös kis antikvitás üzletbe. Talál egy kéziratot, benne hangjegyekkel és metszetekkel: az aláírás erősen emlékezteti őt egy álnévre, amit Brahms használt, a metszetek Max Klingerre hajaznak. Az egész egy különleges próféciára visszhangzik, ami sajátos összefüggésben áll saját aggodalmaival a világ jövőjét illetően: elvezetik őt egy olyan világba, ahol a farkasok voltak az igazi hősök, amikor a természet még bántatlanul működhetett, még nem gyalázták, nem gyaláztuk meg olyannyira, hogy szinte a zene maradt az egyetlen menedék. Ezzel a felütéssel kezdődik a francia zongoraiskola egyik legizgalmasabb egyéniségének, Hélène Grimaud-nak harmadik regénye, a Retour à Salem, mely egyszerre önéletrajz, fantasztikus mese, történelmi nyomozás és izgalmas road movie. Róla tudjuk, hogy valóban a farkasok egyik leghangosabb védelmezője (egy véletlen floridai „találkozás” tette azzá, létrehozva egy speciális rezervátumot is e nemes vadak részére), ugyanakkor emberi jogi harcos, aki a regénye szerint elhagyja Európát és az Államok egyik hírhedt-híres helyén alakít ki farkas-menedéket, ahol maga is megújulhat, harcolva a természet ésszerűtlen rombolása ellen.

A könyv olyan, mintha a német romantika egy elfeledett, a valóság és a fikció örvényében keletkezett álomtörténetét tartanánk a kezünkben, melyben minden élet kápráztató, fontos és egyedien megkerülhetetlen. Grimaud zenei gesztusai is többnyire ilyenek: romantikus túlzásoktól sem mentes ragyogás. Érezhető volt ez már egy korábbi Mozart-lemezén, melyen a 19-es és a 23-as zongoraversenyeket játszotta, vagy a Mojca Erdmannal közös Mozart-ária felvételén. Ugyanez a gesztusrendszer folytatódott a Water című 2016-os lemezén, mely kilenc szerzőt felvonultatva mesélt áradásról és könnyekről, majd a 2018-as Memory felvételén, ahol Chopin, Debussy, Satie és Szilvesztrov művein át lépkedünk vissza a múltba, ami a jelen csodáit involválja. Legújabb lemezén két szerelmét hozza össze: a The Messenger Mozart és Szilvesztrov feleseltetésével válik hírmondóvá, évszázadokon átívelő üzenetek közvetítőjévé. 

Ezúttal Mozart talán legdrámaibb versenyműve, a No. 20 d-moll koncert hangzik el Grimaud és a Camerata Salzburg előadásában (hogy aztán a lemez második felén mindez visszhangra találjon Szilvesztrov szerzeményeiben). Volt idő hajdanán, amikor az egyik legkedvesebb kamarazenekari hangzás számomra a salzburgiaké volt: de ez még az az időszak, amikor Végh Sándor állt - ült: istenem, ahogy egyetlen kisujj-mozdulattal helyes irányba terelte csodás zenészeit - a zenekar élén (ekkor készült a Mozart-zongoraversenyek teljes sorozata az ő irányításával, a zongoránál Schiff Andrással, aki talán soha előtte vagy azóta sem volt olyan alázatosan és precízen teremtő állapotban). Ez a salzburgi együttes már nem ugyanaz, nekem kicsit megkopott a fénye, már nem olyan egyértelműen teremtő társ, mint egykor, de kísérőként általában pontosan performál. A főszereplő most egyértelműen Grimaud és az ő értelmezése: ami persze nem baj, de rányomja a bélyegét még a zenekari hangzásra is.

 

 

Hosszan beszélhetnénk arról a koncepcióról, ami ezt a lemezét (is) áthatja. Mert Grimaud sosem elégszik meg csupán a művek bemutatásával, neki mindig van egy plusz gesztusa, mindig valamilyen értelmezési mezőbe helyezi előadásait. Reneszánsz performansz: ezzel az ellentmondással lehetne őt és lemezeit-fellépéseit a legjobban jellemezni. Reneszánsz az érdeklődése és a megközelítési módja – hogy aztán mindezt egy concept art performanszba öltöztesse. Az idő az egyik legfontosabb eleme gondolkodásának, és ez ma, a világméretű, mindannyiunkat kísérleti egérré rohasztó járvány idején különlegesen fontos szempont lehet. A félelem, a tájékozatlanság, nemzetek és emberek egymásnak ugrasztása, a bezártság és a halál házassága intellektuálisan, morálisan és érzelmileg is napi szembenézésre kényszerít minden gondolkodó embert: hogy miért most és itt történik  mindez, hogy ez csak egyetlen, aprócska történelmi pillanat, vagy maga a pillanat, amitől kezdve már sosem fogunk ugyanúgy élni, mint annak előtte? Ehhez Mozart d-moll hangneme tökéletes útitárs: nem véletlen, hogy a lemez nyitányaként, egyszersmind a koncert prológjaként Griamud a K 397-es d-moll fantáziát játssza, megejtően nagyszabású interpretálásban, a drámaiságot hangsúlyozó rubatókkal – igaz, a prológ-jelleg okán kissé elveszítjük a fantázia utolsó, csodás témáját, amely nem is simul egyértelműen a versenymű zenekari bevezetésébe, mert a koncepció felülírja a megvalósítást, annak lehetőségeit... (Ahogyan epilógusként szolgál a versenymű után a K 475-ös c-moll fantázia is: téglák egy nagyszabású építményben, melyet Grimaud kigondolt, de az elképzelésen néhol átüt a malter vagy épp a repedés...) De az ötlet maga remek, és a d-moll fantázia végül is betölti a maga szerepét, bevisz abba a rengetegbe, amit a zongorista fantáziája is teremt.

Hogy aztán belecsapjon a K 466-os koncertbe, Beethoven nagy kedvencébe (az ő kadenciái hangzanak el ezúttal is). A moll hangnem mindkét szerző számára sors és a végzet hordozója, végletes érzelmek megjelenítője – mondja maga Grimaud, hozzátéve, hogy Chopin számára a moll hangnem inkább a melankólia kifejezésére szolgált. Már megint: az idők találkozása és változása. Grimaud a romantika gesztusát érzi közös nevezőnek, azt a sötét, fatalista színt, mely talán éppen most ül tort az emberiségnek nevezett csahos gyülekezeten. És tudjuk, előadónktól nem áll távol a romantika egyébként sem, fantasztikus, álombéli, sorsszerű líráját mindennél jobban szereti. És hogy ezeket a színeket minél sötétebbre keverje, semmilyen eszköztől nem riad vissza – elég ha csak a kétkezes, súlyos akkordokra, az olykor maníros hangképzésre gondolunk. Szokták mondani, hogy a d-moll koncert Mozart legsötétebb versenyműve, vagy másképp fogalmazva: a romantika egyik legkorábbi előhírnöke. Csakhogy ez nem jelentheti azt, hogy a romantika egyszínű lenne. Grimaud keze alatt most mégis mintha ez történne meg.

Az első tétel lendületes és inspiráló, bár már itt is kissé monokróm a színfestés – én jobb szeretem ezt a darabot (megvallom: nagy kedvencem, életem sorsfordító pillanataiban mindig ezt hallgatom) sokszínűnek, a fájdalomtól a tragédiáig tartó ív mentén hangzónak. A második tételben lepleződik le igazán Grimaud egyszínű látomása: majdhogy elvész a Romance gyengédsége, fájdalmas optimizmusa, játékossága (akarsz-e játszani halált?). Én magam mindig úgy gondoltam erre a tételre, mint egy valamilyen Isten létének egyetlen igazi bizonyítékára: ezt a zenét nem írhatta ember, még zseni sem, ehhez isteni jelenlét kellett. Grimaud ezt az istenit vonja ki most belőle. (Hogy pedig képes más koncepcióra is, azt egy McGegannel adott koncertje bizonyítja, pedig az is a pandémia idejére esett: talán a karmester nem engedte – aki utána egy olyan g-moll szimfóniát vezényelt, hogy minden romantikus leköszönt az égből -, talán más állapotban volt, de akkor sokkal több színnel szólaltatta meg ugyanezt a darabot, nem kötötte gúzsba a saját koncepciója.) A harmadik tételben is folytatódik a monokróm interpretáció, az agresszív játékmód – és ebben „kitűnő” partner a salzburgi zenekar harsány fúvós szekciója és ugyancsak agresszív vonós-hangzása. 

És mégis: újra meg újra meghallgatom Grimaud lemezét. És esküszöm, nem Szilvesztrov érdekes, neoklasszikus és posztmodern zenéje okán (pedig nagyon rokonszenves és bátor szerző), amit egyébként előadónk remekül szólaltat meg, és a zenekar is a Messenger első változatában a legjobb. Azért hallgatom, mert Grimaud összességében mégiscsak eléri a célját. Lehet, hogy nekem nem ez az ideális Mozart-interpretáció (biztosan nem). Lehet, hogy nekem így túlságosan erőltetett a koncepció, Beethoven és Mozart egyívásúvá tétele (biztosan az).

Lehet, hogy nekem a romantika ennék sokkal színesebb, szenvedélyesebb és líraibb egyszerre (biztosan az). De az egész együtt mégis rezonál bennem. Úgy érzem magam, mint Grimaud egyik megmentett farkasa: az elízium sem mentes a pokol fenyegetéseitől. És ezt a poklot Grimaud tökéletesen érzi és közvetíti. Talán megérjük, hogy a félelmei és a fájdalma ne pokolra, hanem katarzisig juttassák el zenéjét. Egy rossz kor leghitelesebb Mozartja lett ez a lemez. 

Várunk egy jobbra. Annak is lehet ő a hírnöke!

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00289 483 7853