A láthatatlan háttér

Körner Tamás a kötettel azonos - Egy hályogkovács emlékei - címmel megjelenő blogjai joggal tarthattak számot széleskörű érdeklődésre. Csak az a cím… - azzal békültem nehezen. Éppen ezért örömmel olvastam a könyv fülszövegében Schiff András állítását, miszerint Körner Tamás aligha nevezhető hályogkovácsnak. Ezt a szót nem kevés pejoratív felhanggal használjuk általában – mert nem gondoljuk végig értelmező szótári jelentését. A hályogkovács ugyanis vállalt feladatát „bravúrosan el is végzi”. Mint Körner Tamás is, hivatásszerűen.

Fittler Katalin

Az Arktisz Kiadó újdonságának címlapján, Tóth Avanti Péter grafikáján könnyen felismerhető a szerző – a „megfejtést” Körmendi Imre fotója kínálja a hátoldalon. A fővárosi hangversenylátogatók több generációjának „ismerőse” Körner Tamás. Idézőjelben, hiszen ez az ismeretség az esetek nagy százalékban egyoldalú, csupán „felismerési szinten” működik. Évtizedeken keresztül láthattuk rendre a Budapesti Fesztiválzenekar valamennyi koncertjén – amióta megvált az együttestől, leginkább menedzser-irodája művészeinek szentel hasonló kitüntető figyelmet, játsszanak szólistaként, kamaraegyüttesben vagy zenekarral. Ami változatlan nála: az elkötelezettség, és a zeneszeretet.

Ezekkel függ össze, hogy élményekben-tapasztalatokban gazdag pályája tanulságainak megosztására is vállalkozik. Teszi ezt a társasági ember gördülékeny stílusával, ugyanakkor azzal a lényegre-figyeléssel, ami alapvetően szükséges volt sokrétű munkája sikerességéhez. A rövid jegyzetek mindegyike publikációs remeklés, ugyanakkor értékes előadóművészet-történeti adalék. A személyesen megélt történetekben élő és elhunyt művészegyéniségekről kapunk pillanatképet avagy vázlatos pályatükröt, és betekintést nyerünk a színfalak mögé. Korántsem valamiféle Óz-műhelyről van szó – épp ellenkezőleg. Tények sorjáznak, adatokban gazdag környezetrajzok, lett légyen szó művészről, turnéról, hangversenyteremről. Olyan tudásanyaghoz jutunk szinte észrevétlenül, amelynek információanyagához másként csak hosszadalmas utánjárással lehetne hozzájutni (hogyha egyáltalán…).

 

 

A budapesti hangversenylátogatók több generációja fogja rendkívüli ajándékként elkönyvelni ezt a kiadványt. Kiben-kiben személyes emlékeket hoz elő a feledés homályából, rég-hallott művészeknek köszönhető élmények jutnak felszínre (felelevenítésükre talán hangfelvételek is előkerülnek, az újrahallgatással tovább erősítve az örömforrást), hiánypótlásra is bőven kínálnak lehetőséget a fejezetek. Hiszen az „Egész világ nem a mi birtokunk” – de a zenei (kulturális) élményeké rendkívüli mértékben tágítható, térben-időben egyaránt. A személyes felfedezésekhez kincsesbányákat kínál Körner Tamás, befejezett avagy folyamatosan alakuló előadóművész-portrékat – tehát a könyv nemcsak tárgyi tudást gazdagít, hanem zenehallgatásra is inspirál, kimondatlanul is.

Nem kis tapasztalat szembesülni azzal, hogy mi minden zajlik a színfalak mögött, mennyi előre nem látható probléma merülhet fel, s hogy milyen perfekciót kíván a művészektől a bizonytalansági tényezőktől néha hemzsegő környezet. Találkozunk Fortuna asszony áldásos közreműködésével, máskor Murphy állandó aktivitását regisztrálhatjuk. 

Észrevesszük: az objektív és szubjektív tényezők legritkábban szerepelnek egymás mellett – gyakran áthatják (pontosabban: befolyásolják) egymást. Gesztusok felelevenítésének köszönhetően élettel telnek meg a történetek aktív résztvevői (és mindazok, akik a közvetlen közelben boldog tudatlanságban, stresszmentesen élték szakmai életüket), mondhatni, „testközelbe” kerülnek egykori és jelenlegi nagyságok, hírességek. És amikor rajongott művészéről tud meg további adalékokat valaki, különlegesen megajándékozottnak érezheti magát. 

A „válogatások”, összeállítások értelemszerűen mindig szubjektívek. Körner Tamásnak is szíve joga volt, hogy nyomtatásban azokat a történeteket örökítse meg, amelyek … – milyenek is? Olvasója válogatja, hogy milyen jelzővel folytatja a mondatot. De az biztos, hogy valamennyi történet tanulságos. Így vagy úgy. 

Értékmorzsák gyűjteménye a kötet, minden fejezetével tanulságos. E tanulságok sokrétűsége is hozzájárul ahhoz, hogy letehetetlen! Őszinte érdeklődést ébresztő, és tolerancia-fejlesztő. Az egyébként rejtve maradó (voltaképp nem is a közönségre tartozó) információs háló ismeretében értőbben fogadunk döntéseket, gesztusokat, s úgy érezhetjük: közelebb kerültünk olyanokhoz is, akiket korábban csupán elvontan „művészek”-nek tekintettünk. És egy pillanatig sem neheztelünk, ha rangos művészeknek (netán kedvencünknek) gyenge oldalát is felemlíti – ettől még „hitelesebb” az olvasmányok sorozata, érezhetjük: szó sincs idealizáló „kozmetikázásról”. 

Körner Tamás nem fukarkodik meglepő fordulatokkal sem. Széles a hangulati skála, vannak vidám és szomorú, mondhatni, megrendítő történetek. Néha elszorul a torok, máskor bepárásodik a tekintet. Ez az egyetlen tényező, ami nehezíti az olvasást, mert a könyvnek - napjainkban ritka – erénye, hogy jól olvasható betűtípussal/betűnagysággal készült (ráadásul csupán egészen elenyésző számban tartalmaz apró „hibákat”, ékes bizonyságul, hogy a műgond a technikai fejlettség korában sem vált feleslegessé, jótékonyan érezteti hatását). 

A kötet képanyaga is értékes, remek felvételeket látunk patinás épületekről, koncerttermekről, és sok-sok ismeretlen és ismerős művész portréjában gyönyörködhetünk. Talán csak egyvalamit hiányolhatunk (még akkor is, ha indokoltan nem tartalmazza a könyv), a névmutatót. Mert az olvasó szívesen „visszakeres”, élve a papír-alapú kiadvány sajátos lehetőségével, és bizonyára vannak, akik kifejezetten személyre keresnének rá - és sokatmondó lenne látni az egyes nevek előfordulásának gyakoriságát. (Nem „számonkérésként”, csupán regisztrálásaként egy – egyébként is tudott – jelenségnek: a kortárszene, s kiváltképp a hazai kortárszene fájó hiányának. Ez is dokumentum-értékű, keserű tapasztalatként.)