ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Aranykor az acélkorban

A Profil Edition Günter Hänssler újabb igen érdekes összeállítást jelentetett meg Kurt Sanderling felvételeiből, melyet a Gramofon állandó szerzője, Zay Balázs elemez.

Ezúttal – csekély kivétellel – versenyműveket hallunk. Kurt Sanderling – Joaquín Rodrigóhoz hasonlóan – majdnem száz évig élt, és – ha élete nem úgy hidalta is át a huszadik századot, mint a spanyol zeneszerzőé – megélte és túlélte történelmének sok viharát. A Német Birodalomban, egy Arys (ma: Orzysz, Lengyelország) nevű településen született. A Deutsche Oper Berlin korrepetitora volt, de zsidó lévén menekülnie kellett, s ő – eltérően a legtöbbektől – nem Amerikába, hanem a Szovjetunióba ment. Moszkvában a Szovjet Rádió Szimfonikus Zenekarával dolgozott, majd a Leningrádi Filharmonikus Zenekar vezetője lett, mely poszton osztozott Jevgenyij Mravinszkijjal. Leningrád ostromát Szibériában vészelte át. 1960-ban aztán visszatért Németországba, keletre megint, ahol a Berlini Szimfonikus Zenekar vezetője lett, mellette egy ideig a Drezdai Állami Zenekart is vezette. Sanderling volt az első, aki digitális technikával rögzíthette Beethoven kilenc szimfóniáját - az egykori EMI Classics lemeztársaságnál. Idősebb korára visszavonult, ám nagy megbecsülés övezte. E kiadványt hallgatva megállapíthatjuk, mennyire igaza volt Szvjatoszlav Richernek, aki úgy tartotta, Sanderling különösen ragaszkodik a kottához. A német művész egyúttal rendkívül alkalmazkodó és spontán is volt.

A gyűjtemény rendkívül érdekes felvételeket tartalmaz. A hangminőség vegyes, sok az élő előadás, de a zenei színvonal szerfelett magas, továbbá igen széles képet kapunk a II. világháború utáni évtizedek Szovjetuniójának zenei életéről. Mondhatnánk, aranykorba csöppent, s ez legalább annyira igaz, mint amennyire bizarr, hiszen egyenesen a sztálinizmus legvadabb időszakáról beszélünk. Míg a Szovjetunióban élt és kétségkívül jobbára békében alkotott, nem kevesen estek körülötte a személyi kultusz és az önkény áldozatául, vele kapcsolatban lévők is. Másrészről viszont, ha végignézünk a felvételek közreműködőinek névsorán, akkor teljes joggal beszélhetünk aranykorról. Ez elsősorban a szólistákra igaz, hiszen ennél kiválóbb gárdát nehéz lett volna összeállítani.

Az anyag középpontjában Beethoven áll. Tíz zongoraverseny-felvétel, a Karfantázia és a B-dúr rondó. Egy majdnem teljes sorozat: öt zongoraverseny Emil Glelsszel. Azért majdnem, mert a sorozat nem egységes. Az I., II. (1958-ból), a IV. és V. (1957-ből) a leningrádi Filharmonikus zenekarral, míg a III. egy prágai koncertről a Cseh Filharmonikus Zenekarral. Az EMI lemeztársaság Gilelsszel még két ciklust rögzített az öt Beethoven-zongoraversenyről, az elsőt André Vandernoot (I. és II.), André Cluytens (III.) és Leopold Ludwig (IV., V.), a másodikat Széll György vezényletével. Klasszikussá a Széll-féle felvétel vált, de a másik kettő sem inferior, sőt! Úgy vélem, ez a szovjet akár a legérdekesebbnek is tekinthető, ugyanis Gilelsz itt improvizál a legtöbbet, itt a legkiszámíthatatlanabb, természetesen – ahogy megszokhattuk tőle - extremitást épp csak súrolva. S itt rögön utalni lehet arra, hogy Sanderling milyen kísérő volt. Remek. A sok versenymű, s a néhány párhuzam kiváltképp érzékelteti karmesteri attitűdjét. Alkalmazkodás a műhöz, alkalmazkodás a szólistához, alaposság, igényesség, egyúttal azonban erős spontaneitás és pillanatnyi ihlet alatti vezénylés. Sehol nem lehet túlzással vádolni, ugyanakkor sok a meglepetés, sok a sajátos megoldás.

Érdekes még Ravel Balkezes zongoraversenyének élő felvétele. A hangminőség elég gyenge, de remekül sikerült a korrekció, még akkor is, ha az ilyen fokú javítás mellett néha nem lehet biztos az ember abban, hogy valójában hogyan is hangzott az előadás. 

A gyűjtemény azonban a kornak előadói beállítottságának is kiváló lenyomata. Gilelsz Beethoven-játéka például szerfelett haladó, ha a C-dúr és B-dúr zongoraverseny tempóját és tiszta billentését vesszük, akár egy későbbi historikus karmestert is „mögé képzelhetünk”. Míg a G-dúr kifejezetten finom, az Esz-dúr nagyon gyors és heves, igen megragadó.

Itt érdemes, némi kontrasztként, említést tenni Maria Jugyina J. S. Bach BWV 1052-es jegyzékszámú d-moll billentyűs versenyét tartalmazó felvételéről. Ez a régi iskola, erős billentés, nagyon lassú, kimért tempó, elég tömör hangzás. Nekem nagyon tetszik, s ajánlanám nem egy – egyébként jeles művészi színvonalat képviselő - kortárs Bach-előadónak, aki úgy rohan végig a darabokon, hogy másra sem jut ideje és energiája, minthogy a hajszoltság miatt a puszta megvalósíthatóságra ügyeljen. Ugyanakkor kétségkívül valamennyire inadekvát is – e mögé bizony nem képzelhetünk historikus orientáltságú karmestert.

Jugyina felvétele Beethoven IV. zongoraversenyéről két dolog miatt érdekes. Az egyik Brahms kadenciája. Igazán jó lenne gyakrabban hallani ezt a kadenciát játszani, kifejezetten érdekes, hosszú kadencia. Persze nem tud annyira szerves részét képezni a darabnak, mint Beethoven két sajátja, ugyanakkor Brahms mégiscsak Brahms. A másik Jugyina játéka. Ő is szubtilisen közelít a darabhoz, ami – őt ismerve – igen meglepő. A G-dúr koncertben alkalmazott finom billentés eléggé szokatlan tőle gyakran meglehetősen perkusszív játéka fényében. Sanderling igényes és mindig érdekes kíséretére jellemző például, ahogy az I. tétel melléktémájának első hangját – ezúttal - kicsit elhúzza, s ezzel nagyon érdekesség, különössé teszi.  

Hallunk még Beethoven-koncertet Richterrel és Maria Grinberggel. Richter eléggé furcsán állt ehhez az öt remekműhöz. Mindössze kettőt volt hajlandó játszani, a C-dúrt és a c-mollt, de ezeket repertoárján tartotta később is. A C-dúr felvételére Lipcsében került sor hangversenyen a Gewandhaus Zenekarral. Richter lassan és gyengéden adja elő a művet. A koncert legjobb felvételei közé tartozik. Megítélésem szerint itt elérte azt, amit Mozart d-moll zongoraversenye esetében keresett – s én is keresek, nem találok ugyanis olyan előadást, mely ezt a szintet elérné. Aki ezt a belépést hallja, fogalmat alkothat Richter nagyságáról. A c-mollt Sanderlinggel a Deutsche Grammophon számára stúdióban is rögzítette a Bécsi Szimfonikusok közreműködésével, tíz évvel később.

Richterrel még Mozart K. 466-os jegyzékszámú d-moll és Brahms II. zongoraversenye hallható korai élő felvételekről. Ezeket rendszeresen játszotta, egy budapesti hangversenyen Kórodi Andrással épp e kettőt. A Brahms-versenymű érdekesebb, mint a Maazel vezényelte párizsi stúdiófelvétel, mely persze kiváló, de Richtert némiképp bénította a stúdió.    

Maria Grinberg nevét Oroszország határain túl kevesebben ismerik, pedig a Gilelsz-Richter-Jugyina szintet képviselte ő is. Sorsa jellemző a korra és a helyre. 1935-ben második lett az Össz-szövetségi Zongoraversenyen, később azonban mind apját, mind vőlegényét kivégezték, ő pedig nem léphetett fel nyilvánosan. Később megszűnt a tiltás, Sztálin halála után még utazhatott is. Felvette Beethoven 32 zongoraszonátáját. Ő is elég keményen, oroszosan játszott, de mindig kiváló stílusérzékkel. Olykor ritkaságokat is, például kora spanyol szonátákat.

A zongoristák hasonló iskolázottsága és eltérő megközelítése mellett érdekes Sanderling vezénylése. Sosem ugyanolyan. Némiképp emlékeztet Abbadóra, aki ugyancsak rendkívüli módon alkalmazkodni kész karmester volt.

Egy további zongorista is feltűnik a gyűjteményben, Yakov Zak. Vele Chopin II., Brahms II. és Prokofjev II. zongoraversenyét halljuk. Ő sem igen ismert külföldön, noha a kor jeles és megbecsült pianistája volt. Ő lágyabban játszott az eddig említett zongoristáknál, romantikus hangon, a hangot szó szoros értelmében véve, ugyanakkor tempót, hangsúlyozást tekintve minden túlzástól mentesen. A Prokofjev-koncert nagyon varázslatos hangú, a Brahms leginkább a Julius Katchen-féle kompaktabb megközelítéssel rokonítható. Sajnos a Chopin-művet igen gyenge hangminőségben sikerült rögzíteni. Egyebekben e kiadás hangmérnöki munkája kiemelkedő.

Ritkaság Tyihon Hrennyikov Hegedűversenye Leonyid Kogannal, aki emellett még Mozart III. hegedűversenyét játssza egy elég különös hangzású felvételen, amelyen a zenekart egész jól hallani, de a szólistát nem. Hrennyikov a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége titkára volt, nagyhatalmú, egyesek szerint viszont rendes ember, nem kiugró, de nem is tehetségtelen zeneszerző. E műve nem mérhető Sosztakovics és Prokofjev kompozícióihoz, talán Hacsaturjánnal egy kategória. Alekszandr Lokshin Magyar fantáziáját Julian Sitkovetsky játssza. Kellemes darab, de egyáltalán nem magyar, sokkal inkább lehetne „héber rapszódiának” nevezni. David Ojsztrah is feltűnik Sanderling szólistái közt, Szymanowski I. hegedűversenyét és Tanyejev Koncertszvitjét játssza. Igen értékes Prokofjev Szimfónia-koncertjének felvétele Msztyiszlav Rosztropoviccsal. Ritkán követhető egy alkotás keletkezése ilyen pontosan. Ismerjük a mű korábbi változatát, Prokofjev Csellóversenyét, melyet ma ritkábban játszanak (Starker János játszotta például). Nemrég bukkant fel a későbbi, nem kis részben új művet eredményező átdolgozás korábbi változata, egyúttal ennek ősbemutatója, továbbá Richter egyetlen szereplése karmesterként. Rosztropovics aztán többször is felvette a darabot, Kirill Kondrasinnal is, Seiji Ozawával is. A Sanderling vezényelte felvétel kimagasló, ugyanis elég lassú, s talán a kor szovjet stílusához is kapcsolhatóan erőteljesen megmutatják az előadók, ami a zenében van. E téren erős az eltérés a visszafogottabb Ozawa-féle bejátszástól.

A gyűjtemény végén elhagyjuk a koncert műfaját, s a modern felé közeledünk. Mahlertől az Lieder eines fahrenden Gesellen hangzik el Hermann Prey csodálatos szólójával a Berlini Szimfonikus Zenekarral, Brittentől a Szerenád tenorra, kürtre és vonósokra Mikhail Dovenman átélt és expresszív szólóénekével, majd Stravinsky Dumbarton Oaks koncertje. A Britten-művet oroszul éneklik, ahogyan oroszul csendül fel Richterrel Beethoven Karfantáziája is. A fordítás nem zavaró, s Richternek nincs több felvétele erről a csodálatos darabról.  

Sanderling mindig igényes kísérete és a sok remek közreműködő alapján aranykorról beszélhetni, miközben azért sok borzalom történt ezekben az években, különösen az acélkorban, ha Sztálin nevét vesszük alapul. Sanderling a múlt század egyik nagy mestere, akinek a nagyságát csak lassan ismerik fel.

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszám: PH17018