ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Beethoven-meglepetések

Vannak művek, melyeket öröm újra meg újra meghallgatni új és új előadóktól, figyelni, mit fedeztek föl a maguk számára, mire csodálkoztak rá, mire teszik a maguk hangsúlyait. Olykor ez a felfedezés akár revelációként is hathat a hallgatóra, máskor csak legyint, mert az újdonság nem vált élménnyé. Vannak olyan művek is, melyeket egy bizonyos formában szoktunk-szerettünk meg, aztán elénk kerül egy átirat, és megint abban reménykedünk, hogy ez a változat új megvilágításba helyezi az egyébként jól ismert darabokat. Nehéz persze mindkét esetben legyűrnünk az előítéleteinket, várakozásunk, csúnya szóval: elvárásunk akár süketté is tehet bennünket. A Beethoven-évforduló kapcsán három olyan CD is került a kezembe, mely próbára tehette várt vagy félt süketségemet.

Bányai Gábor

A Berlinben élő, izraeli származású pianista és karmester, Lahav Shani nagybőgősként kezdte pályafutását, de hamarosan elcsábította őt a zongora és a vezénylés (igaz, ez utóbbi családi örökség is, hiszen az édesapja neves kórusvezető). Remek mentorok segítették pályáját. Az egyik az az Izraeli Filharmonikusok akkori vezető karnagya, Zubin Mehta volt, akivel az egykori zenekari tag immár zongoristaként lépett föl, és aki három évvel később már magával vitte egy nagy turnéra, ahol Shani már mint segédkarmester is szerepelt. És lám, a mentorálás hová vezetett: Mehta javaslatára Shani lett a mostani szezonra a Filharmonikusok zeneigazgatója. Persze ezt az időszakot intenzív tanulás jellemezte, és itt került képbe a másik mentor, Daniel  Barenboim, az úgyszintén kettős kötöttségű, zongoristaként és karmesterként is világhírre szert tett, bevallom, általam nagyon nem szeretett művész. Közben 2016-ban egy újabb pódiumot hódított meg a fiatal izraeli. Amikor zongoristaként és vendég karmesterként fellépett a Rotterdami Filharmonikusokkal, a zenekar tagjai egyöntetűen őt szavazták meg az együttes következő vezető karnagyának – ezt a szerződését, ha jól tudom, nemrégiben egészen 2026 augusztusáig hosszabbították meg.

 

 

Magam sosem hallottam még játszani. Számomra – de a nagyvilág számára is talán – az első igazi névjegy-letétel éppen az a Warner-CD, melyen Shani a 4. zongoraversenyt játssza, illetve a 7. szimfóniát vezényli a rotterdamiak élén (voltak kamarazenei felvételei ugyan, de azokat nem ismerem). Furcsa kettősség jellemzi mindkét mű felvételét. Egyfelől jól hallható, hogy Shani kitűnően ismeri a művek előadási hagyományait, szemlélete igazán a német iskolához áll a legközelebb. Másrészt az is teljesen nyilvánvaló, hogy van mondandója mindkét darabról, hogy nem fél megmutatni a maga elképzeléseit. Nekem ez különösen a zongoraverseny előadásában tetszik. Már a zenekar térbeli hangzása mutatja a vezénylő tábornok látomását: a hegedűk két oldalról veszik körül a zongorát, míg a csellók és a nagybőgők (ez utóbbiak a szokottnál élénkebben és érzékenyebben is jelennek meg) középről, a szólóhangszer mögül szólalnak meg. Ez a hangzáskép nyilvánvalóan azt szolgálja, ahogyan Shani a mű lírai vonulatát és mondandóját emeli ki előadásában. Őt kevésbé érdekli a heroikus hevület, nála a záró rondó Vivace megfogalmazása kevésbé látványos: őt az a bensőséges vallomás izgatja igazán, amit a szerző a második tételben fogalmazott meg, ez az Andante con moto az egész felvétel legizgalmasabb része. A zenekar és a zongora párbeszéde itt a legfeszültebb, az Orfeusz-legenda megidézése a zongora korálszerű harmóniái és a zenekari unisonók feleselgetésében valóban mélyre jut. A két saroktétel nem ennyire egyéni, ráadásul a zenekar is meg-megbicsaklik olykor, de az egész mű olyan személyességgel szólal meg, hogy az örökre nyomot hagyjon bennünk.

A 7. szimfónia előadása is kétarcú. Egyrészt hallatlanul precíz megközelítés (az első tétel expozíciójának ismétlését is eljátsszák), másrészt itt is egy elemet emel ki igazán Shani, ezúttal karmesterként. Az örömöt, a táncot. Az adrenalin túltengése, a mániákus fokozás, mely bennem a legerősebb emóciókat váltja ki ezt a szimfóniát hallgatván: ez nem annyira fontos a dirigens számára. Érdekes megközelítés – bár a zenekari hangzás pontatlanságai itt zavaróbbak -, és jól példázza, hogy Shanihoz egyelőre a kamarazenei világ, a világ lírai megfogalmazása áll sokkal közelebb: de jó hallani Beethoven két remekművét ezzel a csipkésebb megoldással is (és így is klasszisokkal érdekesebb, mint egyik mentorának, Barenboimnak a húsz évvel ezelőtti felvétele a Staastkapelle élén...).

Többször volt alkalmam már elmondani,  milyen feltétlen csodálója vagyok Martha Argerich  művészetének, ahogyan azt is, hogy ha ő „bevállal”  társként egy másik muzsikust, az nekem már garancia. Tíz éve mentoráltja már a görög virtuóz, a kicsit önmaga ifjúkori énjére emlékeztető Theodosia Ntokou, akivel most az egykori Allgemeine musikalische Zeitung szerkesztőjének, Selmar Bagge-nek az átiratában adják elő két zongorán Beethoven 6. szimfóniáját. Töredelmesen be kell vallanom, nem szeretem ezeket az átiratokat, leginkább az az érzésem, mintha egy csodás épület első skiccét nézném, mintha a szerző első, még hangszerelésre váró zongoravázlatát hallanám. Más az, amikor maga a szerző készít átiratot, hisz ilyenkor ő újrafogalmaz, új hangsúlyokat talál, nem visszaegyszerűsít, hanem új kontextusba helyez. Ha más csinálja az átiratot, akkor éppen a teremtő vagy újrateremtő gesztus marad ki az élményből.

 

 

És akkor jön ez a két művész, és romba dönti az összes előítéletemet. Mert játékuk alapján nem azt kell eldöntenem, milyen az átirat, csak élveznem kell egy ismerős, mégis sosem hallott művet. Argerich spontán és áradó, mint mindig, Ntokou meg áttetsző és pontos. Argerich szenvedélyes, művészetének teljes esszenciáját nyújtja a kvázi vezérszólamban, Ntokou meg olyan tonális támasztékot, olyan precíz szerkezetet biztosít számára a másikban, hogy az épület minden téglája együtt és egyenként ragyog. Bagge átirata számít az előadók zsenialitására: és most megkapja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezentúl ez lesz a kedvenc Pastorale-formám... de annyi bizonyos, hogy Argerich már az első pillanattól, a nyitó ütemektől kezdve rabul ejt, és partnerével együtt képes megmutatni a szimfónia szinte minden értékét, miközben olyan finomságokba is bepillantást enged, melyeket eddig tán észre sem vettem.

Legalább ennyire élményt adó a d-moll (Tempest) szonáta előadása Ntokou előadásában. Egyrészt az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem egy Argerich-klónról van szó, hanem egy felnőtt, önálló teremtő művészről. Másrészt legalább ennyire örömteli, hogy Ntokou el mer térni a zongoristák zöme által preferált felfogástól, melyben különösen a szélső tételek a Sturm un Drang stílusában szoktak hangzani. Nem hagyománytörő előadásmód ez, hanem egy személyes és érvényes olvasat, melynek középpontjában a középső, lassú tétel áll. Ntokou ezzel persze nem szedi szét a darabot, nála is érzékeljük azt a tudatos építkezést, melyet a szerző a három tételen át tesz: csak épp azt a lírai deklamációt emeli ki a darabból, amelyet Beethoven a titokzatos grófnő által rendelt op. 31-es három, számára is új utakat megnyitó szonátával narratívájának középpontjába állított. És éppen ennek a gesztusnak a következtében lesz izgalmas a két szélső tétel is, mert ez az Adagio nem átmenet köztük, hanem megtartó erő. (És ahogy Ntokou játssza a tétel befejező ütemeiben a „kalaplengető” búcsúzó dallamfigurát, az méltán ad reményt ahhoz, hogy a legnagyobbak közé nőjön fel.) Hogy aztán az utolsó tételben minőségi cáfolatát adhassa Czerny bon mot-jának, mely szerint annak lüktetését egy lovaglás élménye ihlette... Ez a CD az évtizedek óta Argerich-rajongóknak és a gyarapodó Ntokou-fanoknak egyaránt kihagyhatatlan!

 

 

Emmanuel Pahud csodálatos fuvolista, olyan hangokat képes előcsalni hangszeréből, melyekre talán még Theobald Böhm sem remélt. Érzékeny zenész is, aki nem csupán azért írta át fuvolára és zongorára Beethoven „kis” G-dúr hegedűszonátáját, hogy bővíthesse repertoárját, hanem olyan hangzást igyekezett előállítani, mellyel új fénybe helyezi az eredeti művet. És bár előadása lenyűgöző, éppen ez a gesztus nem sikerült igazán. Vannak pillanatok, amikor képes elfeledtetni az eredeti felállást: különösen igaz ez a lassú tételre, ahol olyan mély regiszterben dalol hangszere, hogy az már-már valóban egy új művet determinál. De hiába a záró tétel csodaszép dalolása és életigenlő szárnyalása, hiába a Barenboim által játszott zongoraszólam maga alá gyűrése, nemigen tudok szabadulni a rossz érzéstől, amit az átiratok keltenek bennem. A lemezen megszólaló többi, fiatalkori Beethoven-mű is szép, a vonóshangzás remekül egészíti ki a fuvola játékát: összességében mégsem több mindez, mint egy kivételes képességű szólista bravúr-gyűjteménye. Talán azért is, mert a megidézett darabok nem tartoznak a szerző legizgalmasabb szerzeményei közé, talán azért, mert a szerző útkeresése nem enged meg ilyen arányú átkomponálást-áthangszerelést. Amíg hallgatom, elbűvöl Pahud tudása és érzékenysége – de ahogy vége egy-egy darabnak, már el is felejtem, nem tart meg, nem vonz vissza magához. Mondom: lehet, hogy az elvárások tesznek süketté, képtelenné az igazi befogadásra. Lehet, hogy az átiratok iránt érzett tartózkodásom fokozzák csalódássá a mégoly szép hangzást: de az élmény elmaradt.

Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy olykor nem születik meg a pillanat. A teremtés nyolcadik napja mindig csalódás.

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 9029517768

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 9029516403

 

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 9029513974