ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Dalok az elmúlásról

Nem vagyok Richard Strauss-fan. Vannak percek, amikor le tud nyűgözni (a Zarathustra csodás napfelkeltéjét imádom, utána inkább menekülőre fognám, a Till sziporkázása jókedvre derít mindig, de a szimfonikus költemények nagy része az üres unalom-puffogás tűzijátéka csupán nekem), vannak esték, amikor el tud varázsolni (a Rózsalovag keringő-cunamija és szemtelen retró muzsikája, az Ariadne Naxosban szecessziós huncutkodása az operában) – de legtöbbször csak jó esetben hidegen hagy, máskor fölbosszant inkább. Aztán persze vannak nagyszerű előadóművészek, akik egy-egy pillanatra a szerző mellé tudnak állítani: Kocsis Zoltán rajongása Strauss operái iránt vagy Mariss Jansons minden sallangtól mentes, csipkefinomságú, mégis végtelenül egyszerű értelmezése (még a Hősi élet című erőfeszítést is le tudja nyomni a torkomon) képes eltántorítani. Most megjelent Jansons utolsó lemezfelvétele, rajta a Négy utolsó ének: és el vagyok tántorodva...

Bányai Gábor

Az Erato kiadványának címlapján Diana Damrau, a bajor szoprán fényképe van. A CD-borítón nagy betűkkel az ő neve, meg honfitársáé, Richard Straussé, meg az, hogy a felvétel középpontjában a Négy utolsó ének áll, de van még rajta jó néhány zongorakíséretes dal is, a kisebb betűk meg elárulják, hogy a zenekari kíséretes dalokban (a Négy utolsó ének mellett a lemezt záró Morgen! még ilyen) a partner az anyanyelvű zenekar, azaz a Bajor Rádió Szimfonikusai Mariss Jansons vezényletével. Nem a borítóról akarok persze írni, nem a bajorok összejöveteléről (bár mindig megdöbbent a véletlen, hogy Damrau is Günzburgban született, akárcsak Josef Mengele, hiába, egy város nem tehet semmiről!), csak azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy a fedlap legkevésbé hangsúlyos neve Jansonsé – pedig szerintem ez a lemez valójában az övé. És nem azért, mert az élet kegyetlensége, hogy éppen ez lett a rigai születésű, már elég régen nagybeteg karmester utolsó felvétele (a Négy utolsó éneket élőben is előadták Damrauval a Barbicanben 2019 januárjában, és ennek az évnek a novemberében mentek stúdióba ezzel a programmal; a koncert második felében ott az Ein Heldenleben hangzott el, arra mondtam, hogy Jansosns még akkor is meg tud(ott) venni, ha nemszeretem művet vezényel) – sokkal inkább azért, mert igazi mondandója, igazi búcsúzni valója ennek a könyvelő kinézetű, zseniális embernek volt.

Damrau kvalitásait ecsetelni botor dolog volna, hiszen napjaink egyik legnépszerűbb, legtöbbet foglalkoztatott szopránjáról van szó. Én még az Éj királynőjeként szerettem meg (kevesen tudták ilyen hangi és előadásbéli tökéllyel elénekelni azokat a bitang nehéz áriákat), de szerettem – ha már Strauss – Sophie-ként A rózsalovagban, és imádtam Zerlinettáját az Ariadnéban. Hallottam rettenetesnek bel canto operában, és lenyűgözött a hangjával-játékával-humorával például a Metropolitan varázslatos Ory grófja előadásában DiDonato és Flórez partnereként. Ellentmondásos figura tehát, és én éppen ezt szeretem benne: tud és mer kalandozni, tud és mer zseniális és csapnivaló is lenni. A tökély nekem sosem volt a művészet egyetlen fokmérője... A bajor énekesnő technikai tudása és biztonsága megkérdőjelezhetetlen: ugyanakkor a hang volumene mindennek nevezhető, csak nagynak, erőtől duzzadónak nem. De ennek az olykor súlytalannak tűnő hangnak nagyszerű mélységei és magasságai vannak, drámaisága a japán miniatúrák elsőre alig felfogható összetett csodáit idézi. Ha a felső regiszterben egy-egy kitartott hangja mára egy kissé olykor forszírozottnak is tűnik, olyan pianissimókat tud, amilyeneket csak nagyon-nagyon kevesen. Gyémánt tisztaságú az éneke: csillogó, ezüst tónusú hang, mely könnyedén kirándul az eltűnt ifjúság boldogságába csakúgy, mint a meleg fényű jövő manírmentes szomorúságába. Mindez kivételes polcra teszi őt a dalénekesek között, nagyon kevesen tudnak úgy megszólaltatni Strauss-dalokat, mint éppen ő. És nem csupán a kortársakkal való összevetésben igaz ez: ha valaki Kirsten Flagstad vagy Jessye Norman Strauss-énekét kérné számon, persze csalódni fog – de ha olyan csodás elődökre gondolok, mint Lisa Della Casa, Margaret Price vagy Lucia Popp voltak e nemben, akkor könnyen odahelyezhetjük Damraut is erre a Strauss-Olümposzra...

 

És ezek a kvalitások tökéletesen érvényesülnek azokban a dalokban, melyeket a CD-n Helmut Deutsch zongorakíséretével vagy inkább zongorás együtt teremtésével ad elő. Példának okáért a Három Ophélia dal olyan előadásban hangzik el kettejük tolmácsolásában, ami szerintem örökre etalon lehet, a Malven olyan mélységekig jut, hogy már-már megszeretteti velem Strauss dalait... Damrau érzékeny és drámai, álmodozó és szárnyaló is tud lenni: a Leises Lied hipnotikus derűje vagy a Kornblumen vidám, olykor pajkos játékossága emlékezetes pillanatokat szerez.

De a Négy utolsó ének mégsem Damraué elsősorban. Hanem egy búcsúzó karmester örökre felejthetetlen gesztusa. Pedig az énekesnő is képes követni a karmestert azon az úton, ahogy Jansons a végső következtetésig mezteleníti, egyszerűsíti Strauss zenéjét. Itt egy sokat tudó asszony énekel, nem egy díva: és ez nagyon nagy szó ennek a műnek az előadásakor. És mégsem jut el olyan mélységekig, mint a zenekar. Pedig vannak gyönyörű pillanatai: a Szeptember lefelé gyöngyöző-burjánzó melizmái, a Beim  Schlafengehen rezignált szabadsága szépen szólal meg Damrau hangján, bár nehezen feledtetik olykor erőltetett torokhangjait, különösen a Frühling-tételben... igaz, az alsó regiszter aztán ott is szépen szól. De mindez nem ér fel ahhoz a sűrűséghez és intenzitáshoz, amivel Jansons szólaltatja meg a partitúrát a nyitó tétel fáradhatatlan vonós arpeggiójától az Im Abendrot záró piccolo trilláiig. Nagyon áttetsző, mégis erőteljes olvasat ez, ami képes a mutatványokat is zenévé nemesíteni: Straussnál mindig nagyon fontosak a hangszerszólók (még ha sokszor ezek tényleg nem többek, mint virtuóz csemegék csak), de ezek (az obligát kürttől az eksztatikus hegedűig) Jansons keze alatt belesimulnak a teljes szövetbe, kiragyognak, de sosem verik szét a zenekari egységet. Az utolsó tételben annyira lassú mer lenni (emlékeznek Karajan lassúságára az utolsó, a búcsúzó Don Giovannijában?), hogy valóban eljutunk az utolsó ének képzetéig, ahonnan már nincs tovább. Romantikus gesztusnak indul – bölcsességgé, mindent értéssé nemesül.

A lemez számomra legszebb darabja a záró track, a Morgen! zenekari kíséretes dala. Arról a szépségről szól, amit a holnap ígér. A nyitó hegedűszóló már előkészíti azt az atmoszférát, azt a melankolikusan szép áradást, amit a zenekari szövet, és Damrau itt egészen csodásan szóló hangja és előadásmódja teljesít ki. Ez a dal, mely a holnapról szól, ez az igazi búcsúja egy nagy karmesternek. Mert az elmúlás is csak a holnap visszfényében csillanhat meg a maga teljes tragikumában. 

Egy szép lemez Damrautól – egy csodaszép búcsú Mariss Jansonstól. Az élet olykor kibírhatatlan. Hát folytatnunk kell...

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 0190295303464