ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Dekódolás - empátiával

Valljuk meg, bármennyire népes is világszerte Giuseppe Verdi művészetének rajongói tábora, az életmű játszottsága korántsem egyenletes, sőt! És ahogy lenni szokott, a tartósan kedvenc művekre irányuló erős reflektorfénnyel együtt jár a sűrű homály. Fokozottan nagy az előadók felelőssége, hiszen kivételes teljesítménnyel alkalmilag jelentősen módosítható egy-egy mostoha sorsra kárhoztatott opera iránti érdeklődés, lelkesedés.

Fittler Katalin

A zenemagyarázat történelmi dilemmáival leginkább a hangszeres zene elemzői foglalkoznak, pedig a vokális kompozíciók sem mindig adják meg egykönnyen magukat. Az idő múlásával aktualitását vesztheti a témaválasztás, a cselekmény – és akkor már legfeljebb a szűkebb szakma érdeklődésére lehet számítani, akik értékelni tudják a szerző mesterségbeli tudását. S miközben az előadók körében soha nem látott virágzását éli a hitelességre törekvés megannyi műfajban, szívesen megfeledkezünk arról, hogy a hallgatónak is tenni kell valamit az egykorihoz hasonló „közönségkapcsolat” létrejöttéért. Ha a mai előadók az egykori művészek praxisát (és hatásuk titkát) kutatják, a mai közönségnek a tekintetben kellene „képbe kerülnie”, hogy milyen lehetett az egykori közönség. 

A magyar zenebarát könnyen el tudja képzelni a risorgimento légkörét, mivel nálunk is hasonlóképp reagált a társadalmi viszonyokat illetően változásra vágyó,  múlt századi közönség, Erkel operáit hallgatva (elsősorban a Cselszövő-kórusra utalhatunk, amelynek „aktualitását” mindenki érezte). Verdi Attila című operájának meghallgatása előtt tehát már a cselekmény ismeretében érdemes felfigyelni azokra a mozzanatokra, amelyek (aktualizáló analógiák révén) gyújtó hatásúak voltak az olasz publikumra, s akkor máris megértjük, mitől fogadta rendkívüli tetszéssel a hallgatóság. Az aktualizálás lehetősége időhöz kötött – maradnak viszont azok az eszmék, amelyeknek örökérvényéhez nem férhet kétség.

 

 

Az Attila napjainkban a ritkán játszott, hangfelvételen ritkán megörökített Verdi-operák közé tartozik. Éppen ezért nagy öröm, hogy – a Luisa Millert és A két Foscarit követően, harmadikként – megörökítésre került az opera a Müncheni Rádió Ének- és Zenekara tolmácsolásában, az utóbbinak a 2017/18-as szezon óta vezető karmestere, Ivan Repušić vezényletével. (A felvétel fóliázott csomagolásában kézhez kapjuk a Bajor Rádió „BR Klassik” címkéjű kiadványainak jubileumi katalógusát is – egy évtized gazdag kínálatát.)

Élő adást örökít meg a felvétel 2019. október 13-ról, amit az interpretáció mentegetésére is felhozhatunk. Jóllehet, manapság szinte mindennapos gyakorlatnak számít a zenei programok megörökítése, azonban annak tudata, hogy potenciálisan végtelenített közönség elé kerül a produkció, némiképp befolyásolhatja az előadókat. A szólistákat akár olyan irányba is, hogy a leghálásabb jelenetekben-áriákban szinte szerepükből kilépve koncentráljanak saját produkciójukra. Ami viszont azzal a következménnyel jár, hogy a zárt-számos operán belül megkülönböztetett kidolgozás jut azoknak a részleteknek, amelyeket „best of” típusú összeállításokkal szokás tovább népszerűsíteni. 

A perfekcióra törekvés érdekében alkalmazott biztonsági megoldások viszont azt eredményezik, hogy mintegy „takarékon” kerül megjelenítésre a történet, vagyis hiányzik a nagyobb tartalmi egységek intenzitása, az az akár kockáztatni is bátor lendület, amely elhitető erejűvé tesz – voltaképp bármit! Az indulatokat- kiváltképp a tömegjelenetekben – elsődlegesen a dinamika növelésével szándékoztak pótolni. A zenekar – felkészültsége biztos tudatában – távolságtartással muzsikál; a kórus pedig leénekel mindent – csak mintha arra nem venné a fáradságot, hogy szereplőnek, pontosabban: több szereplőnek érezze magát, alkalmanként más-más csoport érzéseinek-indulatainak adva hangot.

A címszerepet Ildebrando D’Arcangelo énekli, honfitársára, Stefano La Collára osztották Foresto szerepét. A kidolgozott áriák mellett a hallgató nem igazán érzi a tenornak és a szopránnak az érzelmi összetartozását; Liudmyla Monastyrska, akinek Verdi-szerepei közül Lady Macbeth-alakítása kapott megkülönböztetett elismerést, kizárólag hangjával kevéssé meggyőzően jelenít meg a „háromdimenziós” Odabellát. 

A néhány kedvenccel Verdi-rajongót ez az előadás megerősíti választásában – aki viszont Verdire jellemző, más operákból ismert gesztusait kutatja, a kidolgozott előadásnak köszönhetően szépszerével talál olyanokat ebben a műben is. Csak éppen a lelkesedés, a tűz hiányzik.

Éppen ezért az „átlaghallgató” (már ha van olyan) készséggel beéri a kísérőfüzetben található cselekmény-ismertetővel, nem érez késztetést arra, hogy minél pontosabban kövesse a párbeszédeket, a személyiséget megmutató áriákat. Eme távolságtartás pedig azzal járhat (főként azoknál, akik e felvételen találkoznak először az operával), hogy az interpretációt a művel azonosítva, nem éreznek késztetést azzal, hogy több előadás összevetésével akarjanak minél teljesebb képet kapni a műről. Amit az ismerkedés során mind jobban megismerve, mindinkább megszerethetnének – esetlegességeivel és „következetlenségeivel” együtt.

 

Kiadó: BR KLASSIK 

Katalógusszám: 900330