ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Donizetti, dámák, Damrau

Az egyik legérzelmesebb bel canto-szerző, Gaetano Donizetti újra meg újra visszatért kedvenc történelmi periódusához – a korai romantika nagy favoritjához -, az angol história I. Erzsébet uralta korszakához: a Tudor-drámák valószínűleg soha meg nem történt szerelmi cselvetéseihez, reménytelen és elárult szerelmeihez. Az Anna Bolena, Maria Stuarda, Roberto Devereux trilógia személy szerint nekem a legizgalmasabbak a szerző színpadi drámai művei közül. Talán az őszinteségük, a bő kézzel szórt zenei ötletességük, a fékezhetetlen erejük, a csodás dallamaik okán. Hogy mindhárom operából a zárójelenetet Diana Damrauval hallgathatom, már jó előre különleges élményt ígért.

Bányai Gábor

Ha jól emlékszem, Damraut először berobbanásának leghíresebb szerepében-szólamában, az Éj királynőjeként hallottam. Lenyűgözött a földöntúlian szép hang, a hihetetlenül magabiztos technika, a határok nélküli magasság: éles, gyönyörű és magabiztos szárnyalás, rendkívül gazdaságos vibratóval és könnyed, légies koloratúrával, melyeket Strauss-szerepeiben is megcsillogtatott. Donizetti-köpenyben talán Luciaként hallottam-láttam először: nagyon szép hang, benne nagy drámai erő – ha az alakítás maga nem is maradt örökre emlékezetes. Aztán egy MET-közvetítésben megnéztem az Ory grófját: és a Rossini-remekműben úgy élt-bolondozott a színpadon, ahogy csak a legjobb színészek képesek. Humora volt, érzéki volt, játékos volt. Az a hármas ott, a színpadnyi franciaágyon DiDonatóval és Florezzel, na az operatörténeti pillanat, sosem felejthető. Úgy volt ott a deszkákon, mint az opera egyik új Pallas Athénéje. Teljes fegyverzetben. Azt éreztem, végképp beérett. Hogy van-e út feljebb, azt nem lehetett tudni, de azt igen, ha csupán ezt a szintet őrzi, már akkor is korunk legnagyobbjai közt van a helye. Többek közt azért, mert – ahogy legutóbb Strauss-lemeze kapcsán is írtam – mer kalandozni, akár tévútra is menni, mert keresi és szereti a kihívásokat, mert sosem unalmas. De már annál a legutóbb recenzált dal-lemeznél is feltűnt, hogy a magasságai mintha kissé forszírozottak lennének, mintha pianókban sokkal több érzelmet tudna átadni, de technikai furcsaságokkal-megbicsaklásokkal.

Kíváncsian vártam hát ezt az új albumot, a Tudor királynőket, melyben ismét Antonio Pappano volt a tettestársa. Nagyszerű partnerei ők egymásnak, a karmester tökéletesen ismeri színpadi csillagát, minden gesztusával, művészi alázatával egyszerre szolgálja a bemutatott zenét és hősnőjét. Már az ötlet is nagyszerűnek tűnt: nem pusztán árialemezt készíteni, hanem rögzíteni a Tudor-trilógia mindhárom darabjának utolsó, talán legdrámaibb jelenetét. Melyek során maga Damrau is skizoid helyzetbe kerülhet, hisz kétszer a királynő áldozatát énekli, hogy harmadjára a gyilkos királynőt is megszemélyesítse. Mondom, remek ötlet, mert nem csupán azt mutatja meg, hogyan szólózik Damrau neki oly kedves áriákban – sokkal inkább azt, hogyan adja elő, formálja meg magukat a szerepeket. Ha úgy tetszik, szövegösszefüggésbe helyezi a dívát, színpadot varázsol az albumhoz. Mindehhez Pappano a Santa Cecilia zenekarát és énekkarát hívja maga mellé a virtuális zenekari árokba-színpadra, és a rómaiak elsőrangú partnereknek is bizonyulnak, a jelenetek többi szereplőjét pedig feltörekvő, olykor pályakezdő, tehetséges fiatalokból válogatja a sztár mellé.

 

 

És itt rögtön kapunk egy kérdőjelet is. Hogy vajon egy súlycsoportban vannak-e az előadók? A zenekar és az énekkar mindenképp. Pappano vezényletével tökéletes színházi élményt kapunk. Nem az árialemezek szokott kísérete ez, hanem kiérlelt színpadi produkció, olyan drámák sorozata, amit szívesen megélnénk az operaházban is. A fiatal szólisták azonban nem tartanak még ott - nem is tarthatnak -, ahol a főszereplő. Szépen énekelnek, az vitathatatlan (különösen a két mezzo), de még nagyon keveset tudnak a színpadi valóságról, az érzelmek-érzések szárnyalásáról. És mert a főszereplőhöz képest kissé súlytalanok, megbillen az egyensúly: Damrau elképesztő drámai ereje maga alá temeti és elsöpri őket. Mert a színpad – és Pappano egész előadásmódja színházi – felborul, ha a szopránnal szemben nem egy igazán erős tenor, vagy nem egy hasonló drámai erejű mezzo áll. (És fölsejlik a MET Maria Stuarda-előadása, ahol Van den Heever és DiDonato egymásnak feszülése - igaz, az általam preferált Malibran-változatban - olyan erejű volt, amilyent még a legnagyobb operai produkciókban is csak ritkán tapasztalunk! Ezúttal a  nápolyi változatot halljuk, de nem ezen múlik, hogy az egyensúly, és így a dráma is, megbicsaklik.)

A kérdőjelek pedig nem fogynak el akkor sem, ha a ragyogó ötlet nem tökéletes megoldásán túl csak a főhősre, tehát magára Damraura koncentrálunk. Aki pedig lubickol a szerepekben. Élvezi azok drámaiságát, élvezi, hogy Donizetti minden lehetőséget megad énekesének a szabad és szinte féktelen szárnyaláshoz, élvezi, hogy szerepet játszhat, drámát jeleníthet meg, nem csupán egy show szólistájának szerződtették. De mintha apróbb bajok lennének a hangjával. Nem az csupán a gond - amit már legutóbbi lemezén is megtapasztaltunk -, hogy a magasságok kissé túlforszírozottak, sokkal inkább az, hogy olykor a fortissimók bántóan élessé válnak, hogy a drámai csúcspontokon a hang hasít inkább, mint érzelmileg túltelített – bár a kétrészes áriák vendetta-jeleneteiben olyan fúriát ábrázol közben, hogy nem mernék vele találkozni London börtöneiben vagy palotáiban sem. Miközben bámulatos a szerep-építkezés, és Damrau minden hangján érződik, hogy tökéletesen átéli ezeknek az erős akaratú, mégis rettenetes sorsú-magányú hősnőknek a tragédiáját – olykor úgy tűnik, túlzásba esik. De ha sokszor meghallgatjuk a lemezt, rájövünk, hogy nem a szerepformálásban vannak túlzások. Egyszerűen a hang nem működik minden esetben. És ennek legfőbb oka az én fülem számára a kiszélesedő, olykor parttalanná váló vibrato. A pianók lágy szövetét általában bársonyosan énekelni tudó szoprán az érzelmesebb-erőteljesebb részeken erőszakossá és néha szétesővé válik. A hang olyan szélesen hullámzik, hogy szinte csak arra tudok figyelni (különösen bántó példája ennek a 10-es track, a híres Preghiera előadásmódja). 

Nagyszerű vállalkozás ez az album. Követendő példa az árialemezek kitalálói-összeállítói számára. Hogy mennyivel érdemesebb látványos tűzijáték helyett ilyenkor is művészi-színpadi teljességre törekedni. Damrau és Pappano ebből a szempontból soha nem feledhető példát ad. Mert bizonyítják, hogy egy ereje teljében lévő drámai színésznő-énekesnő kvalitásaihoz csak egy ilyen program méltó. Bizonyítják, amit nem győzünk elégszer hangsúlyozni: hogy az opera drámai-színházi műfaj, nem gégecsodák találkozási pontja. Stiláris és színházi szempontból hibátlan albumot hallgatunk, énekes és karmesteri együttműködés tekintetében is kiválót. Kár, hogy Damrau olykor technikai kihívásokkal küszködik. Vagy nem a technikával van a baj? Elképzelhető, hogy öregszik a hangja? Hogy kopás ellen veti be olykor a tőle megszokhatatlan, fülünket bántó vibratót? Nem tudom, nem tudhatom. Remélem, nem! De félek...

Remek albumot adott ki az Erato, melynek hangmérnöki munkája is példás, hiszen tökéletesen szolgálja a létrehozó színházi szándékot. Majdnem maradéktalan öröm újra meg újra meghallgatni. Királynők és királynő: kis hibával...

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 0190295280932