Francia csellómuzsika az NFZ koncertjén
A New Yorkban élő Jan Vogler napjaink egyik legjelentősebb gordonkaművésze, aki március 22-én a Nemzeti Filharmonikusok vendégművészeként Saint-Saëns I. csellóversenyét adja elő a Müpában.
A német muzsikus húszévesen lett a Drezdai Staatskapelle szólamvezetője, több mint húsz éve pedig szólistaként járja a világot. Mesés hangú (és értékű) Stradivari hangszerén a zeneirodalom valamennyi nagy művét eljátszotta már, ezek közül szólaltatja meg a francia romantikus szerző alkotását, amely különleges helyet foglal el a repertoárban. Éppen Saint-Saëns szellemi vezetésével kezdték újra felfedezni a 19. második felében a francia zene klasszikusait, például Rameau-t, hogy aztán megint évtizedekre elfelejtsék, és csak a 20. század végén csodálkozzanak rá zenéjének eredetiségére és változatosságára – ezen stílusjegyek valóságos tárháza A gáláns indiák című operából készült zenekari szvit. Az est második részében Hamar Zsolt a német romantikus szimfonikus zene egyik legnépszerűbb alkotását vezényli: a szerény osztrák szerző, Anton Bruckner nagyszabású, magával ragadó mesterműve a 4. szimfónia, tele lélekmelengető dallammal és átható erővel; igazi kihívás a zenekarnak, semmihez sem hasonlítható akusztikai élmény a közönségnek.
Jan Vogler (fotó: Jim Rakete)
1725 novemberében indián küldöttség érkezett Amerikából Franciaországba, Agapit Chicagou törzsfőnök vezetésével. Chicagou beszédet intézett a királyhoz, XV. Lajoshoz, amelyben biztosította őt hűségéről a britek elleni harcban. Az indián küldöttség a Théâtre Italienben is fellépett, ahol három törzsi táncot mutattak be: a béke, a háború és a győzelem táncát. Az eseményen jelen volt Jean-Philippe Rameau, aki ezután komponálta a Les Sauvages (A vademberek) című csembalórondóját, s ez az élmény inspirálta a tíz évvel később bemutatott opera-balettjét, A gáláns indiákat is. Ez az énekes számokat és táncokat váltogató opera-balett Rameau egyik legsikeresebb műve. Négy felvonása négy egzotikus vidéken játszódik: Törökországban, Peru inkái közt, egy perzsa virágfesztivál forgatagában és az amerikai indiánok földjén. A szerző életében 185-ször játszották, és Rameau a tételekből egy zenekari szvitet is összeállított, amely a felvonások tartalmát követi.
Camille Saint-Saëns 1872-ben, harminchét éves korában írta meg első csellóversenyét, amely napjainkban is egyik legnépszerűbb műve. Három személy alapvetően inspirálta a versenymű szerzőjét. Elsőként Auguste Franchomme említhető, a francia vonótechnika egyik kifejlesztője és Chopin csellóművész-partnere, akinél Saint-Saëns diákkorában zongorakíséretet tanult. A második Auguste Tolbecque francia hangszerkészítő és zenész, aki a cselló mellett viola da gambán is játszott. A csellóverseny ajánlása neki szól. Ő mutatta be a versenyművet 1873-ban, és a versenymű közepén hallható rokokó menüett Tolbecque régizene iránti vonzalmáról tanúskodik – illetve arról is, hogy a francia-porosz háború után a francia zene hagyományai mindennél fontosabbak voltak egy francia zeneszerző számára. A harmadik inspirációs forrás pedig Liszt Ferenc, akit Saint-Saëns élete végéig nagyra tartott. Tőle vette át a versenymű formáját: a mintegy húszperces concerto – bár különböző szakaszokra osztható – egybekomponált, és egyes motívumok vissza-visszatérnek a tételek folyamán.
Anton Bruckner zeneszerzői életművének legfontosabb pilléreit monumentális szimfóniái képezik. Szimfonikus zenekari írásmódján ugyanakkor érződik, hogy elsődleges hangszere az orgona volt: sokszor úgy váltogatja a hangszercsoportokat, mint az orgonista hangszerén a regisztereket. Tíz befejezett és az utolsó, befejezetlen szimfóniája közül az egyik legkedveltebb a IV., „Romantikus” melléknevet viselő szimfónia. Ahogy az Bruckner életművében megszokott, a műből több eltérő, önmagában is érvényes verzió létezik. Az első megfogalmazás 1874-ben keletkezett, majd 1878-ban új scherzo-tételt komponált hozzá a zeneszerző, míg 1880-ban a zárótételt dolgozta át jelentős mértékben. 1881-ben, Bécsben hangzott el először a mű, amelyből azonban 1888-ban még egy verzió elkészült. Bruckner életében csak ez a legkésőbbi verzió jelent meg nyomtatásban, napjainkban leggyakrabban a második, az 1878-as és 1880-as verziók vegyítésével létrejött változatot játsszák. A szerény osztrák szerző nagyszabású, magával ragadó mesterműve tele van lélekmelengető dallammal és átható erővel. Igazi kihívás a zenekarnak, és semmihez sem hasonlítható akusztikai élmény a közönségnek.