ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Három kvartett és a világ

Miközben azt éljük, hogy a világ hullik szét köröttünk, hogy egy vírus képes egymásnak ugrasztani embereket, családokat, országokat; azt tapasztaljuk, hogy egy járvány ürügyén elszabadul az autokrata felsőbbrendűség és az ostoba rontás, hogy megszűnt a normális életünk, és kérdés, visszakapjuk-e valaha – csodálatos látni, hogy a művészet lényegét nem sikerül, nem sikerülhet bedarálnia egyetlen mániákusnak sem, hogy a művészet folytonos, hogy egymásba kapaszkodó indáin magunk is felmászhatunk egy-egy pontra, magaslatra, ahonnan túl lehet látni a mai kocsmán, az értelemig? a végtelenig? ki tudja, de tovább, mindig tovább, ahol még van remény a reménytelenségben. Három egymásba kapaszkodó szépséges felvétel a kezemben: hat hegedűs, három mélyhegedűs, három csellista – azaz három kvartett repít el Beethoven, Schubert és Mendelssohn világába. Valójában a béke alig megélt birodalmába. 

Bányai Gábor

Ha jól emlékszem, még Takács Gábortól hallottam először egy izgalmas francia kvartettről, tanította is őket (és a mesterek között ott volt Kurtág György is), zsűrielnök is volt talán első nagy versenygyőzelmük alkalmával – és ha ő valakiket megdicsért, arra mérget vehettünk, hogy nem méltatlanok rá. Aztán a kezembe kerültek a lemezeik is, és kiderült, hogy milyen értően és sallangmentesen játszanak Haydnt, de az is, hogy a crossover divatjából is igazi művészetet képesek csinálni. Egy amerikai kritikusuk írta le (2009-ben, a New York Times hasábjain), hogy egy vonósnégyest bármikor könnyen átalakíthatunk jazz band-dé – és igen, amit ők négyen (na jó, nem pontosan ők négyen, hiszen a mélyhegedűs Marie Chilemme csak 2017 óta játszik velük) még az egyetemi gyakorlások során elkezdtek, vagyis hogy pop dalokat és jazz standardokat is feldolgoztak, azokra improvizáltak, az később a védjegyükké vált, három nagyon izgalmas lemezt is eredményezve.

Ez a szemtelen csapat a Quatuor Ébène, akiknek repertoárján a nagy klasszikusok éppen ennek az improvizatív és új nézőpontú megközelítésnek köszönhetően szinte kortársként szólalnak meg. Egyik versenygyőzelmük alkalmával, talán éppen az utolsó fordulóban egy Bartók-kvartett volt a döntő feladat: ritkán hallani ennyire pontos és értő megszólaltatását a műnek, ahol ennyire érezni a magyar népzenén termett-nőtt agogikát és ritmikát. De nagyon szerethető volt a Schubert-kvintetteket tartalmazó lemezük, vagy Fauré-, Mendelssohn- és Debussy-felvételük is. Friss és érdekes hangzás, mindenkori készség a formai megújulásra, a tradícióknak értő újra értelmezése – mindettől volt szerethető a csapat szinte a megjelenésük pillanatától kezdve. Tőlük a váratlan is várható volt. Van.

 

Mégis meglepett, amikor először hallottam arról a nagyszabású tervről, aminek ötlete még 2014-ben született. A terv egyik része persze akár magától értetődő is lehet egy ilyen érett csapat számára: az eredeti felkérés ugyanis úgy szólt, hogy a Beethoven-centenárium évében játsszák el a Carnegie Hallban a Mester összes vonósnégyesét. Ebből nőtte ki magát a fantasztikus ötlet: eljátsszák és rögzítik valamennyi kvartettet, de úgy, hogy közben bejárják a világot, és a 7 lemezt 7 különböző városban rögzítik majd. És a Warner Classics (az Erato label) ebben partnerükké lett, egy elképesztően izgalmas albumot produkálva így. A kvartett  csellistája csak annyival magyarázta az ötletet, hogy szükségük van a közönség inspirációjára – akkor ez közhelynek tűnhetett, ma, amikor üresen konganak a világ hangversenytermei és színházai, szavai sokkal fontosabb jelentéssel bírnak. (Egyébként is ajánlom mindenki figyelmébe a vagy száz oldalas, az albumot kísérő könyvecskét, ritkán olvasni ennyire szubjektív jegyzeteket az objektív elemzések mellett a zenészek részéről.) A felvételek Észak- és Dél-Amerika, Ázsia, Ausztrália, Afrika és Európa 7 nagyvárosát érintették: ugyanazzal a hangmérnöki stábbal, élükön Fabrice Planchat, aki egészen elképesztő hangot produkál minden helyszínen, rögzítve próbán és élő előadásban, úgy, hogy nem hallunk közönségzajt, mégis érezzük, ezek a darabok közönség előtt szólaltak meg!

Nyilván ott volt a veszélye annak, hogy a világvándorlás közben maga Beethoven háttérbe szorulhat, de szerencsére nem így történt. Az elmúlt évtized legérdekesebb értelmezését hallgathatjuk. Olykor maga a helyszín is hat az előadókra (nehezen felejthető, ahogy például Bécsben szinte biedermeier hangzást produkál a cselló, ahogy Nairobiban a francia auditóriumban szinte az idő kerekét visszaforgatva szólal meg a hang...), mégis az egész koherens egységet alkot. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az egész ciklust az Ébène előadásában, akkor a szenvedélyt mondanám: nem mintha adósak maradnának a lírával, az öregedő szerző metsző humorával, olykor akár a tragikus megközelítéssel – de tempóik és attitűdjük alapvetően a szenvedélyre épül. Akkor is, amikor a Haydn árnyékából éppen kilépő fiatal mester zenéjének olyan súlyt adnak, hogy azonnal rácsodálkozunk arra a hatalmas stilisztikai lépésre, amelyet végrehajtott – hallgassuk csak az op. 18 No. 6. utolsó tételét, a La Malinconia-finálét! De ugyanezt a gesztust érezzük mondjuk az utolsó vonósnégyesek esetében is. Hogy a koncerttermi gyakorlatnak megfelelően a Nagy Fúga rögtön az Op. 130 zárótételét követi, már erre utal – ahogyan az is, hogy ebben az albumban az a-moll kvartett került az utolsó helyre, mintha a líd hálaének megnyugvó fohásza állítaná helyre a széttört világot, nem az F-dúr kvartett diadalmas fináléja, nem is maga a Nagy Fúga. Ha egyetlen tételt emelnék ki a gyönyörű egészből, akkor talán az Op. 131-es cisz-moll darab második tétele lenne az: ez az Allegro molto vivace olyan energiával szólal meg, hogy az az érzésünk, többre már nem marad hely és erő – de a Quatuor Ébène bizonyítja, hogy a lehetetlenre is van elég lendületük. Nem úgy játszanak csak, ahogy tudnak: úgy játszanak, ahogyan érzik, hogy kell nekik. Ez az imperatívusz emeli albumukat a kortárs Beethoven-megközelítések fölé.

 

És máris itt egy újabb kapcsolódási pont. Mert a Quatuor Ébène már tanít is: és egyik mesterévé vált a Konzervatóriumban egy új francia négyesnek, amelyik ugyanolyan látványosan tette le névjegyét, ahogy ők egy bő évtizeddel korábban. Az Arod kvartett legfőbb tanítója az Ébène vonósnégyes egykori mélyhegedűse, a ma már inkább karmesterként működő Mathieu Herzog lett, akitől nem csupán zenélni, de élni is tanultak saját bevallásuk szerint. Az örökség felismerhető. Az Arod-ról szóló kritikák ugyanúgy a szenvedélyt emelik ki játékukban, ahogyan az elődeiket is egyedivé tette. (Ki is, mi is az az „Arod”? A kvartett névadó gondviselője Tolkien fantáziájának szülötte, a Gyűrűk urából lehet ismerősünk ez a büszke és bölcs, energikus és ravasz ló, Legolas mellett a szabadság megtestesítője...)

Schubert tán legszenvedélyesebb vonósnégyese a d-moll, mely a köztudatban A halál és a lányka alcímmel ismert, hiszen a variációs második tétel ezt a dalt dolgozza fel, elsősorban a halál metrikus lejtésű motívumára építve. De hogy milyen erő lakozik ebben a négyesben, azt már az első tétel első ütemének végzetes unisonója megmutatja, a d-moll hangnem torkon ragad és nem enged, ők pedig ennek minden pillanatát a teljesség igényével és ritka képességével mutatják meg. Ha sok felvételét hallgatjuk ennek a műnek, érzékelhetjük, hogy kétféle hagyomány vetélkedik egymással: az egyik egy energikus, kemény, marokba fogó előadásmód (ilyen nekem például Takácsék egykori felvétele – lám, már megint egy összeérő inda), a másik sokkal higgadtabb, arisztokratikusabb, hidegebb fejű megközelítés (az Alban Berg kvartett felvétele jut hirtelen eszembe). Az Arod értelmezése nyilvánvalóan az első áramlatba tartozik. Ugyanakkor ez a kemény hangzás, ez a hatalmas energia sosem jelenti azt, hogy más finomságok elvesznének előadásukból. Nem maradnak adósak a lírával, az első hegedű bámulatosan simul szólóiból az együttesbe, a cselló olyan bársonyos alapot teremt a középső hangszereknek, hogy a teljesség érzete egyetlen pillanatra sem vész el. De megint: ha van egy-egy felvételnek csúcspontja, akkor ez a nyitó unisonó után a Scherzo démoni reménytelensége és komorsága. Ők négyen nem akarnak tudósnak tűnni, nem elemzik túl a művet, nem érdekli őket a historikus hangzás vagy hűség: ők négyen kidalolják magukból a szerző fájdalmát és a maguk örömtelin kétségbeesett jövőképét. (Ahogyan a lemezen szereplő korai C-dúr Schubert-kvartett zárótételében meg olyan önfeledten táncolnak, hogy elhisszük, mégis van remény.)

Újdonságként hat előadásukban a d-moll vonósnégyes, pedig az egyik legtöbbször lemezre játszott műről van szó. Mert olyanok ők négyen, mint a névadó lovuk Tündehonból: szilajok és szabadság-vágyók. És bámulatosan egyedi és egyéni a hangzásuk. Előadásukban ez a darab bő négy perccel hosszabb, mint azt általában megszoktuk. Mégsem érezzük lassúnak a tempójukat. Sőt. A hangzás olyan sűrű, hogy minden kottafej élettel telik meg. Az érzékenység érzékiséggé változik az ő húrjaikon. Úgy hiszem, ez az előadás új etalont teremthet a mű előadási gyakorlatában.

 

Pedig rögtön ott az összehasonlítási alap! Hiszen szinte egy időben jelent meg a Schubert-mű felvétele egy másik, szintén nagyon fiatal együttessel, a német vision vonósnégyessel (igen így, csupa kisbetűvel!). Ez a négy fiatalember úgy akarja megjeleníteni a klasszikus hagyományokat, hogy azok átélhetőek legyenek minden korosztály számára. És ehhez persze rengeteg külsőségnek tűnő eszközt is bevetnek – érdemes nézegetni youtube-csatornájukat, emojikkal kísért jegyzeteiket, belenézni a kis dokumentumfilmbe, mely a mostani (egyébként első) lemezük felvételekor készült (és amelyben a zenei vallomások épp oly érdekesek, mint az évődések, hogy vajon a csellista közelebb csalta-e  mikrofonját...). De valójában nem külsőségek ezek. Ahogyan az sem – és ez már névjegyükké vált -, hogy koncertjeiken csak a csellista ül, a többiek állnak, és mindannyian minden művet fejből, kotta nélkül játszanak. Fontos ez, mert felállásuk (a szó szoros értelmében) sokkal inkább hasonlít egy rockbanda kötetlen és mozgékony megjelenésére, mintsem a vonósnégyesek hagyományos, kicsit öreguras, könyvtárszoba illatú outfitjére.

Kérdés, hogyan jelenik ez meg a zenéjükben? Bemutatkozó lemezükön két komoly művet játszanak, mindkettő a halállal jegyes: Schubert d-moll kvartettje mellett Mendelssohn f-moll darabja hangzik el, melyet a szerző imádott húga, Fanny váratlan halálának emlékére írt. Ha úgy tetszik, két, egymáshoz méltó rekviem hangzik el a vision beköszönéseként. A Schubert-mű nyitó témája előadásukban tényleg úgy hangzik, mintha egyetlen hangszer játszaná: elképesztő ez a tónusában teljesen kiegyenlített hangzás, mely energiájában egyszerre hasonlít az Arod megközelítésére, mégis valahogy az egész introvertáltabb – a második tételben pedig kicsit megidézi a Berg kvartett 1984-es monokromatikus csodáját, mégis egyéni és újszerű marad. A variációk során lenyűgöző a narratíva, ahogyan elbeszélik a dal történéseit, az első hegedű szólójától a cselló tenor fekvésű változatáig. Hogy aztán a Scherzo tételben minden extrovertált és agresszív legyen: akárcsak a franciák esetében, itt is ez a felvétel legkiemelkedőbb része. Mintha egyszerre használnának olaj- és vízfestéket, s mindőjükhöz más és más ecsetet. Úgy rakják fel a színeket, hogy egyszerre tudjuk élvezni a spektrum valamennyi árnyalatát. A negyedik tétel ehhez képest kicsit csalódás: szép a hangzás itt is, de mintha elfogyott volna a szufla a mesteri Scherzo után.

A Mendelssohn-kvartett első tételében aztán megint visszatalálnak az igazi hangjukhoz, olyan drámát generálnak, ami méltó a témához. Igaz, a piano részek mintha elkülönülnének ettől a mélyen megélt drámától, de a tétel végén újra igazán átélhetővé válik a tragédia. A második tétel is ezt a hitelességet folytatja – de számomra a mű legszebb része előadásukban a harmadik tétel, a cselló és az első hegedű intim és fájdalmas párbeszéde (itt élvezhető a leginkább a brémai Sendesaal bámulatos, a külvilágot teljesen kirekesztő akusztikája). A negyedik tétel intimitása is nagyon jól áll a vision hangzásvilágának. Remek kis bemutatkozó lemez ez: a vision pianói csodás jövőt prognosztizálnak...

Milyen különös: a vision lemezének két halálos darabja visz el minket a béke áhítatához. Az élet igenlése hatja át mindhárom albumot, az élet indázza át őket, ezért (is) van közük egymáshoz. Mert az életet végső soron nem lehet eltiporni. Sem vírussal, sem hatalmi tébollyal. Az élet él és élni akar. Ennek a lehetetlen élni vágyásnak a dokumentumai ezek a szépséges lemezek. Ajánlom akár menedéknek. Az energiát meg, ami árad belőlük: példának. Mert feladni, beletörődni, alkut kötni akár a sátánnal is: nem emberhez méltó. 

 

Beethoven: Around the World

Kiadó: Warner Classics (Erato)

Katalóguszám: 9029533981

 

Death and the Maiden

Kiadó: Warner Classics (Erato)

Katalógusszám: 190295172473

 

Memento

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 9029530955