Hatvan esztendő világai
A magyar közönség által is jól ismert, világhírű karmester, Sylvain Cambreling vezényli a Nemzeti Filharmonikus Zenekart január 24-én a Müpában, majd 25-én a Pesti Vigadóban. Az 1775 és 1834 közötti hatvan évben keletkezett, de szinte külön világokat képviselő remekművek egyikében Szűcs Máté brácsaművész szólistaként működik közre.
Cambreling az elmúlt évtizedekben neves európai és japán zenekarok, illetve operaházak zeneigazgatójaként tevékenykedett, a 2018/19-es évadtól pedig a Hamburgi Szimfonikusokat vezeti. A műsor első száma a Lucio Silla nyitána, Mozart színes, változatosan hangszerelt, D-dúr alaphangnemű nyitányzenéje a régi olasz operamegnyitó háromtételes, gyors–lassú–gyors tempóelrendezésű szerkezetét követi. Leghosszabb és legsúlyosabb a szonátaformájú első tétel, melyet háromrészes, szerenádhangú Andante, végül energikus-csattanós rondófinálé követ. Ezután az oroszlánkörmeit próbálgató, de masszív zenekari tömbjeiről és vaskos humoráról már jól felismerhető ifjú Beethoven hangját hallhatjuk az I. szimfóniában. A francia dirigens végül hazája egyik legjelentősebb 19. századi szerzőjének művét, Berlioz irodalmat és zenét határtalan fantáziával összekapcsoló, vérbeli romantikus szimfóniáját vezényli. A Paganini ösztönzésére született burkolt brácsaversenyben Szűcs Máté brácsaművész működik közre. „Kivételes hangkultúrájával, hangszerének kiváló uralásával, illetve intelligenciával és a játék örömével veti magát bele a zenekari hangzásba, melynek szintjét kiemelkedő művészi és technikai képességeivel ötvözi.“ – Knut Weber, a Berliner Filharmonikusok zenekari elöljárója.
Sylvain Cambreling
A tizenéves Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) harmadik, egyben utolsó itáliai útja 1772 ősze és a következő év tavasza között zajlott. A cél Milánó volt, ahol a korábbi színpadi mű, az Ascanio in Alba sikere nyomán 1772. december 26-án mutatták be új művét, a Lucio Silla címet viselő, háromfelvonásos opera seriát (összesen huszonhat előadást ért meg). Drámai cselekménye az antik Rómába, a város teljhatalmú zsarnokaként uralkodó
címszereplő korába visz. A szerelmi szálakkal feldúsított történet fiktív, végkifejlete pedig magasztos: ahogy majd Szelim pasa is a Szöktetés a szerájból cselekményében, Lucio Silla ugyanúgy kegyelmet gyakorló, nemes lelkű uralkodónak bizonyul.
Szücs Máté
Üstökösszerű zeneszerzői pályakezdéséhez képest Beethoven csak meglepően későn, majd’ harminc esztendősen írta meg első szimfóniáját. E tény hátterében egyfelől a „külső inspiráció” (prózaibban: egy megrendelés) hiányát sejthetjük, de emellett alighanem bizonyos belső gátlás is szerepet játszhatott: az egyre elismertebb, de egyelőre mégis csupán feltörekvő zeneszerző mintha tudatosan maradt volna távol azoktól a legmagasabb esztétikai rangú hangszeres műfajoktól, amelyekben a nagy mintaképek, Haydn és Mozart legnagyobb remekműveivel kellett volna versenyre kelnie. (Első vonósnégyes-sorozatát, az op.18-at is csupán a szimfóniával párhuzamosan fejezte be.) E bizonyítási vágynak megfelelően az I. szimfónia, Beethoven későbbi jelentős újításaihoz mérve, még az elődök zenei világában mozog (mintegy dokumentálva, hogy „már ezt is tudom”) – egyes elemeiben azonban természetesen felcsillannak az ifjú titán valódi, saját „oroszlánkörmei” is.
A Fantasztikus szimfónia 1833-as előadásán jelen volt az „ördögi” hegedűs, Paganini is, aki a koncert után megvárta Berliozt (1803–1869). „Egy hosszú hajzatú, szúrós szemű, különös és viharvert arcú ember, a lángész megszállottja, kolosszus az óriások között, akit eddig sohasem láttam, és aki első látásra mélységesen felkavart, egymagában megvárt a teremben, megállított útközben, hogy megszorítsa kezemet, izzó dicséretekkel halmozott el, amelyek lángra gyújtották szívemet és agyamat” – írta visszaemlékezéseiben Berlioz erről az első találkozásról. Paganini nem sokkal később párizsi lakásán is meglátogatta a zeneszerzőt, és egy brácsaszólós művet rendelt nála. A Harold Itáliában, ezt a különös, a versenyművet a szimfóniával, illetve a programdarabbal ötvöző kompozíciót ez a külső ösztönzés segítette a világra. A darab hőse, akárcsak a Fantasztikus szimfóniában, könnyen azonosítható magával Berliozzal, aki ezúttal egy byroni figura, Childe Harold alakját ölti magára. A szimfónia élményvilága elsősorban nem is Byron költeményére, hanem Berlioz saját itáliai utazásaira vezethető vissza. A szimfónia címe Harold Itáliában; a komponista szándéka félreismerhetetlenül az, hogy visszaadja benyomásait, amelyeket ennek az országnak gyönyörű természete, lakóinak zabolátlan, érzékien izzó és szeretetre méltó egyénisége vált ki olyan fájdalmaktól sorvadó lélekből, mint amilyen Harold a szimfónia monódiájában. Látjuk a vándort az égő fájdalmat körülvevő csodás környezetben, olyan soha nem csillapodó nyugtalansággal, a szellem olyan csalódásával, azzal a boldogtalan hangulattal telítve, amelynek típusa az irodalomban Byronhoz fűződik. Berlioz Haroldja a sötét barlangban, itáliai rablókkal körülvéve inkább kiüríti a méregpoharat, és utolsó sóhajával utolsó átkot szór az általa megvetett emberiségre.”