ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Interpretáció - a kompozíciókért!

Aligha bánhatta meg döntését a TACET kiadó, amiért a Concerto Budapesttel vállalkozott egy sajátos projektre: sorozatként megjelentetni a zenetörténet nevezetes „Kilencedik”-jeit. A Dvořák-korong jelentős nemzetközi sikere után (a német AUDIO magazin a hónap felvételének választotta) remélhetőleg hasonló fogadtatásra talál a Sosztakovics-program is, melyen a 9. szimfóniát követően a szerző 5. szimfóniája szerepel.

Fittler Katalin

Legyünk őszinték: kissé meglepő, hogy e válogatásban helyet kap Sosztakovics 9. szimfóniája, hiszen a szerző gazdag szimfónia-termését nem elsősorban a sorszámok alapján tartja számon az érdeklődő (ki-ki inkább „szemezget” belőlük, bevett gyakorlat szerint megkülönböztetett ismertség a melléknévvel ellátottnak - a „Leningrádi”-nak – juttatva). A hazai (elsősorban a fővárosi koncertéletet figyelemmel követő) zenebarátok Sosztakovics-ismeretében az utóbbi időben jelentős részt vállal Keller András irányításával a Concerto Budapest. Telitalálatként értékelhető, hogy utána a legalább annyira ismert, s talán még inkább kedvelt 5. kapott helyet. Egymást erősíti tehát a két mű megismerését illetően ez a program; értékes „járulékos” ismeretekkel és élményekkel gazdagodik, aki csupán valamelyik szimfónia kedvéért hallgatja meg a műsort.

Ami az ismereteket illeti: alapos ismeretekről tanúskodik Jan Reichow kísérőszövege (németül és angolul), tehát, némi idegennyelv-ismeret birtokában mindazok könnyen beavatottnak érezhetik magukat Sosztakovics zenei világába, akik egyébként bátortalanok lennének egyszerűen a fülükre hagyatkozni.

 

 

Pedig megtehetnék! Az egykori Ifjúsági Rádió egyik szerkesztője „Helyettem írták” címmel indított sorozatot, amelynek adásaiban rendre egy-egy ismert-népszerű tudós, művész (stb.) beszélt kedvenc olvasmányairól. Innen kölcsönözve a meghatározás ötletét, azt mondhatjuk: Keller András irányításával a Concerto Budapest zenekari művészei helyettünk (mindnyájunk helyett) olvasták – a kottákat! Oly módon, hogy a perfekt szólamtudás birtokában (ami egyébként nem ritkaság a felvételkészítő együtteseknél) tudatosan megtervezett hangzási összképet hoztak létre. Ebben az „értésben” természetesen nem kis része van annak, hogy „belülről” ismernek több Sosztakovics-művet (a gyakran kamarazenei formációkat alkotó zenekari játékosok pedig a szerző kamarazenéjéből további tapasztalatokat szerezhettek).

Bátran hagyatkozhatunk tehát műismeretükre, s ezúttal korántsem csupán arról van szó, hogy egyenlőségjelet tehetnénk a műnek írásban rögzített és megszólaltatott alakja közé. 

Az „értés” az a többlet, amelynek birtokában azt is kiolvassák a kottából, ami leírhatatlan; nem pusztán zeneileg formálnak, hanem a felismert allúziók (már-már úgy is mondhatnánk: analógiák) birtokában, és azok kifejezésével úgy játszanak, hogy a hallgató – amennyiben hasonló zenei „előélettel” rendelkezik – hallás alapján képes ráismerni ezekre a szálakra, amelyek segítségével úgy érezheti: „érti” a műveket. Szerencsére Mahler szimfonikus termése jóideje visszakerült a játszott repertoárba, s így az ő fanyar humorán, groteszk iránti előszeretetén nevelkedve örömmel ismerünk rá hasonló gesztusokra Sosztakovics partitúráiban. 

Tehát, nem tagadva „a műalkotások zártságáról” szóló esztétikai vélekedéseket, megtapasztalhatjuk azt a nagyobb sugarú kört, amely a szerzői gondolattól a befogadói tapasztalásig terjed. Ehhez elengedhetetlen az érzékeny „közvetítő”, mert amit az előadó „nem tud kihallani” a kottából, az nem jut el a közönséghez.

Ilyen tekintetben jelent nagy élményt a Concerto Budapest Sosztakovics-felvétele. Mindkét szimfóniának valamennyi tétele úgy leköti a hallgatót, hogy szinte nem marad energiája olyasmiken töprengeni, amely (részben történelmi, részben életrajzi) információkat egyébként közöl az ismertető tanulmány.

A Kilencedik, amely vegyes fogadtatását leginkább annak köszönhette, hogy a hallgatóság „mást várt”, nagy lélegzetű (akár bombasztikus) kompozíciót, s ahelyett kapott valami egészen mást. Persze, amikor erre a „másságra” fókuszált a közönség, a siker nem maradhatott el.

Ismét tartalommal telt meg, ami hangzatos szlogennek is frappáns, miszerint Keller András nagy létszámú kamaraegyüttesnek tekinti a zenekart mint olyat. Remekül teljesítenek szólista-funkcióban az előadók, ugyanakkor ez a „kiemelés” sohasem megy az egész-érzetnek a rovására. 

A külön kiemelt „Real Surround Sound” minden bizonnyal felerősíti a kidolgozott zenekari játék erényeit. Más kérdés (művészi tekintetben sokadlagos), hogy egyszerűbb lejátszó készülék mellett igencsak hegyezni kell a fülünket a leheletfinom hangzások észleléséért. Viszont a „belakott” széles dinamikai skála hozzájárul ahhoz, hogy újra meg újra meghallgassuk a felvételt. Megunhatatlanok a „klasszicizáló” gesztusok (komolyan és ironikusan is; ez utóbbiban „oldalági ősei” között tarthatja számon Prokofjev népszerű remekét), és kétség nem férhet ahhoz, hogy Sosztakovics saját vállalt stílusát halljuk. Ami „ott és akkor”, elhivatottsággal, vállalható volt.

 

Kiadó: TACET 

Katalógusszám: 253