ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Képtelen hangképalbum

10 korongnyi hallgatnivaló alapján alkothatunk fogalmat a francia-svájci Hélène Boschi előadó-művészetéről – ám a kísérőfüzetben hiába keressük fényképét. Hadd kezdjem személyes élménnyel: boldogan fedeztem fel Hélène Boschi (1917-1990) nevét a Portrait című albumon, s minden bizonnyal hasonló érzéseket vált ki mindazokból, akik alkalmi növendékei lehettek az 1960 és 1976 között a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rendezvényeként tartott, nyári mesterkurzusokon. Első ilyen jellegű külföldi utamon aligha „súlyozhattam” valódi rangjuk szerint a tapasztalatokat, élményeket, hiszen korábban ismeretlen közegbe kerültem. Arra viszont rögtön felfigyelhettem, hogy Hélène Boschi kurzusán nagy volt a túljelentkezés (mint kiderült, ez évente ismétlődő jelenség volt). A nemzetközi diákseregben szép számmal akadtak magyarok, közülük többen „visszajáróak” voltak Boschi nyári kurzusaira, és feltűnt az a rajongás, amivel beszéltek róla. Hamar kiderült: méltán és jogosan, így én is társultam a lelkesedőkhöz.

Fittler Katalin

Mintegy öt évtized távlatában leginkább az élmény érzelmi vetülete maradt eleven – így aztán érthető, hogy nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni az ismertetőfüzetet. Ami nagy csalódást okozott. A szakmai életrajz adatait bürokratikus pedantériával közli, az információk mögött (melyekhez pillanatok alatt hozzájuthatunk az interneten!) nemhogy zenei élményanyagot nem érezni, de a lényegretörés szándékának sincs nyoma. Nem teljes terjedelmében kihasználva a rendelkezésre álló helyet (tény, hogy a booklet-szerkesztők, a terjedelem túllépésétől tartva, gyakran biztonsági okokból kevesebb leütésnyi szöveget kérnek), olyan olvasnivalót kapunk, ami aligha kelti fel az érdeklődést. Vagyis, a gazdag zenei kínálatban – miként általában szokás – a felejtés homályába került interpretációs életmű esetében szinte sugallja a perifériára kerülés létjogosultságát. Méltatlanul. (Szerencsére ezt a szöveget gyakorlatilag csak a felvétel tulajdonosaként lehet olvasni…)

A tíz korong ismét az idő(érzék) relativitásáról győzi meg a hallgatót. Mert észrevétlenül telik, miközben gyönyörködünk. Mert azt tesszük akkor is, ha letagadhatatlan, hogy múltbéli produkcióról van szó (valamennyi felvétel 1950 és 1960 között készült – az időpontokon túl közelebbit nem tudunk meg a kísérőfüzetből – a neten viszont könnyen rálelünk azokra a felvételekre, amelyekből készült a válogatás). Hallgatói habitus kérdése, mindebből mennyit ír a korábbi, a mainál kevesebb lehetőségekkel rendelkező felvételtechnika számlájára, s miért kárhoztatja a jobbítás szándékával végzet „remastering”-et.

 

 

A hallgató korábbi zeneirodalom-ismeretétől és kialakult ízlésvilágától függ, hogy hol csillan fel a szeme ritkaság-érdekesség hallatán, vagy épp a korábban ismertnek másfajta (de kétségkívül értékes, figyelemreméltó) interpretálására csodálkozik rá. Kétségtelen, hogy Couperin és Rameau csembalódarabjait ma másként „szokás” játszani, ugyanakkor nem tagadható, hogy a „palackpostából” értékes üzenetek kerültek elő. Azon sem lepődünk meg, hogy a szólista-produkciók mellett kamaraművek is szép számmal szerepelnek az összeállításban. Azon viszont igen, hogy milyen autonóm biztonsággal uralja több száz év zenéjét (szólistaként, kamarapartnerként és zongorakísérőként) egyaránt Hélène Boschi. Sokatmondó, hogy tehetségére idejekorán (hat éves korában) felfigyelt (majd folyamatosan figyelemmel kísérte) a legendás tanár hírében álló Yvonne Lefébure, és szélesebb kör számára sokatmondó, hogy Boschi – Alfred Cortot növendéke volt. 

Billentéskultúráról beszélni manapság, amikor megannyi zongorista-palánta olyan hangszereken gyakorol, amelyek nem jelzik vissza a tényleges hangképzés milyenségét. Márpedig elképesztő hangszín-érzékenység birtokában kialakított technikai felkészültséggel szembesülünk. Ami azt eredményezi, hogy a schumanni követelmények (a kiművelt értelmet, hallást stb. alapfeltételnek tekintve) sajátos „közvetlenséget” tesznek lehetővé, aminek következtében a közbülső állomások lebontott állványzattá válnak – s marad a lényeg, megannyi egyedi megjelenítése zenei szépségeknek.

Rengeteg felfedeznivalót kínál az album, zongoraversenyeknél (Haydn, Mozart) annak a kapcsolatnak a „lenyomatát”, ami kialakult az előadók között. Kiváltképp Mozart Esz-dúr zongoraversenyében (KV 482) csodáljuk meg a faktúra kamarazenei megjelenítését, a zongorista és a fúvós-szólisták dialógusaiban (nemcsak tényszerűen, hanem érezve a felelgetések élményt adó örömteliségét). Az időbeli „elsőség” önmagában nem mindig értékkategória; az előadói életművet illetően azonban mindenképpen figyelemreméltó. Boschi volt az első, aki Antonio Soler műveiből (lemez-nagydíjjal elismert) felvételt készített – ebből kapunk ízelítőt, azonban a másik „elsőség” nyomát hiába keressük (Clara Schumann összes zongora- és zongorás kamaraművét). Azt godolhatnánk, a Zwickau város Schumann-díjával (1975-ben) elismert Schumann-interpretációt a szerző valamely nagylélegzetű zongoraművével illusztrálja az album – de nem, helyette viszont afféle „bunte Blättert” kapunk, válogatást a Jugendalbumból (9 kis darabot), az Op. 85 négykezes-ciklusából 8 tételt, majd a teljesség igényével az Op. 66-t (Bilder aus dem Osten), a négykezesekben Nadine Desouches partnereként, három énekessel (Irène Joachm, Basia Retchitzka, André Vessières) 9 tételt a Lieder und Gesänge aus „Wilhelm Meister”-ből (Op. 98a), továbbá teljes egészében halljuk a híres F-A-E szonátát, amelynek tételeit Albert Dietrich, Robert Schumann és Johannes Brahms komponálta, ezúttal a cseh-svájci Peter Rybar partnereként. 

Weber 13 dalában Irène Joachim zongorakísérő (aki egyébként a hegedűművész Joseph Joachim lánya) – e felvételük is nagydíjban részesült 1959-ben. Weber életművéből az Asz-dúr zongoraszonátával (Op. 39) kínál (megannyi zongoristának akár repertoárbővítő) felfedezést, csakúgy, mint Clementi h-moll szonátájával. A francia zeneirodalom megannyi korszakából-stílusából ad ízelítőt, beleértve Dukas Rameau-variációit, Déodat de Séverac darabjait, Ravel Szonatináját, Debussytől a Children’s Cornert, és mini-körképet Satie műfajaiból (zongoradarabok, négykezesek, dalok), Chabrier dalait és francia népdalokat, különböző szerzők feldolgozásában, és Vincent d’Indy francia dal-ihlette, zongorára és zenekarra komponált szimfóniáját. A gordonkaművész Miloš Sádlo partnereként ízelítőt kapunk Leos Janáček és Chopin zenéjéből (Csellószonáta Op. 65) – és a magyar zenebarát csak sajnálkozhat azon, hogy nem került a válogatásba Boschinak Kovács Dénessel közös Bartók és/vagy Kodály-felvétele. 

A felsorolás nem teljes – a részletezés csupán utólagos ellenpontozása kívánt lenni a sajnálatosan igénytelen kísérőszövegnek. Legyen ez kedvcsináló az album meghallgatásához – amely, remélhetőleg, nem merül ki a végighallgatásban, hanem harmóniát árasztó atmoszférájával visszatérő örömforrásként fog funkcionálni, sokaknál.

 

Kiadó: Edition Günter Hänssler – Profil

Katalógusszám: PH 20075