ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Két igen különböző pianista

Még ha olykor önkényesnek tűnnek is fel, érdekes összefüggéseket mutathatnak. A Hänssler Profil kiadó egy időben jelentette meg Arturo Benedetti Michelangeli és Van Cliburn felvételeiből összeállított albumait. Kontrasztok sora sejlik fel.

Zay Balázs

Michelangeli talányos pianista. talán maga is így akarta. Legendásan nehéz személyiség volt. Hosszantartó pályájában korszakokat is fel lehet fedezni, kiváltképp a megszólaltatott zeneszerzőket illetően. Stílusát meghatározni nem könnyű. Játékának is mindenképpen központi eleme a perfekcionizmus. De Richter is azt volt, s a két zongorista mennyire más. Michelangeliben ott érzem a régi kor szubjektivitását, melyhez szorosan hozzájárul a későbbi idők precízebb kottaolvasása. De ez még nem elég. Mintha mindkét irányban még tovább akarna menni. Kérdés persze: helyes-e a szubjektivitás kifejezés. Azt hiszem, annyiban igen, hogy az előadó elmélyülésének és felkészülésének szerepét kimagaslóan nagyra tartotta.

Ami fontosnak tűnik még számomra, ha Michelangeli modorát akarjuk valahogy meghatározni, mindenképp az elegancia. Őszintén szólva bizonyos rokonságot érzek Lipattival, aki szintén nagyon felkészült, odaadó, elegáns volt, egyszerre egyéni és sosem hivalkodó, sosem látványosan különleges.

A Michelangeli élő felvételeiből összeállított anyag érdekessége, hogy némelyik kilóg a sorból. Beethoven Esz-dúr zongoraversenye 1960-ból, a Vatikánból Mario Rossival egész más, mint a nagyon kiérlelt és reprezentatív felvétel Giulinivel vagy akár Celibidachéval. Ezen Michelangeli nagyon siet, az előadás a két másiknak szinte ellentettje, felettébb rapszodikus.   

Azt mondtuk, mennyire más Michelangeli és Richter. Nagyon más. De a folyamatos keresés mindkettőjük sajátja, a soha meg nem nyugvás, a mindig tovább keresés.

Ezt mutatja a Schumann-koncert két felvétele, 1942-ből Pedrottival és 1962-ből Gavazzenivel. Mindkettő szerepel az albumban. Vagy akár a Gyermekkuckó itt hallható, 1960-ból való cseh élő felvétele, ha a későbbi Deutsche Grammophon-bejátszással vetjük össze. Ugyanez áll Haydn XI. zongoraversenyére, melyet itt Rossi kísérte élő felvételen hallani.

Michelangeli tökélyre törekvése vulkanikus szubjektivitással járt együtt, alighanem erősen egymásnak is feszült a kettő. Nem véletlen, hogy Michelangeli a roppant finom Giulinin kívül – szükségszerűen néhány kivételtől eltekintve - inkább kevésbé erőteljes és alkalmazkodóbb karmesterekkel dolgozott együtt. Élete vége felé Cord Garbent részesítette előnyben. A Deutsche Grammophon nagy próbálkozása, hogy az öt Beethoven-koncertet felvegyék vele és Carlos Kleiberrel, kudarcba fulladt. Két ilyen felettébb domináns és szubjektív perfekcionista nemigen tudhat megegyezni.

Az anyag kiemelkedő darabja Liszt Haláltánca Gavazzenivel. Lassú és nagyon kemény, az egyik legérdekesebb olvasat, pörölycsapások, életre-halálra megy benne minden.

A hosszú pályájú művész anyagában a cím ellenére vannak stúdiófelvételek is.

Mintha más világba érkeznénk Van Cliburn albumával. Az örökké nyugtalan és elégedetlen Michelangeli után maga az erő, a stabilitás áll előttünk. Az amerikai pianista nyerte meg az első Csajkovszkij-versenyt Moszkvában 1958-ban. Világpolitikai esemény volt a hidegháború idején. Elsőként a b-moll zongoraversenyt halljuk élő felvételről, a verseny gálaestjéről. Filmfelvétel is készült, a díszpáholyban egy pillanatra látni magát Nyikita Hruscsovot és Anasztasz Mikojánt is. Hruscsov fiának visszaemlékezése szerint apja adott engedélyt a zsűrinek, hogy ha ő a legjobb, amerikai is nyerheti a versenyt. A délceg zongorista igazi amerikai, háborús film hőse is lehetett volna, de ad absurdum megfelelt a szovjet ideálnak is. Magabiztosság, erőteljes játék, erős billentés. Vannak párhuzamok Lev Vlaszenkóval, aki a második díjat nyerte másodmagával, de Cliburn rajta is túltesz. A szélek gyakorta hasonlók, itt is. Közös és fő elem az acélosság. Sztálin már nem élt, készülődött a vietnámi háború. Az amerikai és a szovjet ideál sokban hasonló volt: összeszedettség, erő, dübörgés. Érdekes összevetni a h-moll szonátát Cliburnnel és Vlaszenkóval: bizony Cliburn sodróbb, izgalmasabb. De az Appassionátát is összehasonlíthatjuk például Richter nem sokkal későbbi híres bejátszásával, Cliburn az első tételben nagyon siet és igen dinamikus.

A b-moll zongoraversenyt halljuk még a híres RCA stúdiófelvételről, ugyancsak Kondrasinnal, akivel sokat dolgoztak együtt. Néhány felvétel dirigense Reiner Frigyes. Precizitásához és szigorához illett Cliburn játéka, aki néhány nagyszabású szonátában ugyan nagyon energikus volt, de a versenyműveket tulajdonképpen a megszokott elképzelés szerint adta elő. Öröm hallani a - Gershwiné mellett - legjobb amerikai zongoraversenyt, MacDowell II. zongoraversenyét Reinerrel, melyet relatív elismertsége ellenére is csak kevesen játszanak.

Cliburn furcsamód húsz évvel a nagy moszkvai siker után hirtelen abbahagyta a szereplést, s csak hébe-hóba lépett fel főképp reprezentatív alkalmakkor. Nemcsak Hruscsov előtt játszott, minden amerikai elnöknek is Truman és Obama közt. Kifulladt talán. Az ebben a két évtizedben készített felvételei mind jók, de talán fogyott a mondanivalója. Az ember elismeri a kiváló teljesítményt, de nemigen megy vissza, hogy ezt meg azt újra meghallgassa, hogy hogyan is csinálta, ami Michelangelinél nem ritka.  A párhuzam kedvéért tegyük hozzá, ő pápai hallgatósággal dicsekedhet. Közös mű Beethoven Esz-dúr zongoraversenye és Schumanné. Michelangelinél mindegyik egyedi, itt, ott, amott egy előadáson belül is vannak apróbb meglepetések, míg Cliburn inkább általánosan nagyon jó, acélosan romantikus és erőteljes. 

Kiadó: Profil Edition Günter

Katalógusszámok: Hänssler PH18063, PH18080