ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Most akkor csoda-e a csodagyerek?

A kanadai, lengyel szülőktől származó zongorista, Jan Lisiecki 9 éves kora óta koncertezik, 24 éves korára már jelentős diszkográfiával bír: a DG-nél egy éven belül megjelent Mendelssohn-, majd Beethoven-albuma komoly számvetésre készteti rajongóit is.

Bányai Gábor

Már nem emlékszem a könyv címére. Talán A kis Mozart lehetett – vagy valami hasonló. Életrajzi művecske, gyerekeknek. Arról, hogy milyen egy csodagyerek, hogyan él, hogyan alkot, hogyan jegyez meg fejben egy egész misét, hogyan lázad az apai szigor ellen. Legendák és mesék remek gyűjteménye volt a kis kötet. Emlékszem: tele rajzokkal. Amint egy főpap kezét fogja, ahogyan hasal a zongora alatt, még tán egy görbülő cicahátra is emlékezni vélek. Hét-nyolc éves lehettem, zongorázni tanultam, azt hiszem, bátorításul és kedvcsinálóként kaptam a tanáromtól. Faltam a könyvet, rongyosra olvastam, imádtam azt a kócos csodagyereket, aki minden volt, ami én nem, és nem is lehettem. Aztán abbahagytam a zongorázni tanulást, a könyvecske is elkallódott. De újra és újra eszembe jut, amikor előtűnik egy gyerek vagy egy tinédzser a művészet világában, és rögtön úgy fogadják, mint aki most aztán tényleg megváltja a világot. Vagy csak lábai elé borulnak, körülrajongják, és készpénznek veszik, hogy mindent ért abból, amit például zongoristaként eljátszik.

De tényleg így van ez? Nézem a YouTube-on a havi rendszerességgel megosztott videókat, melyeken 6-10 éves gyerekek játszanak Mozartot, Vivaldit, Beethovent, a nézettségük olykor több milliós, a like-ok száma az eget veri, könnyes kommentek dicsérik érettségüket, technikai tudásukat, lelkes anyukák kapnak vérszemet, hogy odakényszerítsék gyermeküket a hangszereikhez – nehogy már az udvaron játsszon, csak úgy, bele a nagyvilágba! –, mert lám, csodagyerekek igenis vannak, rögtön rajongói klubok alakulnak, dilettáns elemzések születnek, és máris úton vagyunk a 15 perces világhírnév felé. Persze vannak, akik nem ilyen sztárocskák, vannak, akik valóban zenésszé érnek – de valahogy mindvégig magukon viselik a csodagyerekség nehéz örökségét és bélyegét. De engem nem is igazán ez izgat. Sokkal inkább az, hogy vajon mit ért, mit érhet meg egy 13-15 éves gyerek Chopin vagy Mozart műveiből, hogy vajon mikor áll, állhat készen egy művész arra, hogy közvetítse, újra fogalmazza mondjuk Mendelssohn vagy Beethoven gondolatait, érzéseit, humorát vagy tragikumát.

Ha jól emlékszem, 2010-ben jelent meg a DG-nél Jan Lisiecki első CD-je, melyen Chopin két zongoraversenyét játszotta. A lemez azonnal díjat-díjakat nyert, a világ leborult a 15 éves kanadai lába elé. Aki akkor már versenyeket nyert, aki olyan csodatettekkel büszkélkedhetett, hogy Abbado őt választotta az indiszponált, ezért koncertjét lemondó Argerich helyére Beethoven G-dúr zongoraversenye szólistájának, de helyettesítette már Radu Luput vagy Nelson Freirét is. És jöttek a további felvételek és sikerek, bekerült a felvételi repertoárba az anyanyelvi Chopin mellé Mozart és Schumann is – majd mostanság, legfrissebben Mendelssohn (a két zongoraverseny mellett az op. 54-es, hihetetlenül nehéz variációk meg az E-dúr Rondo capriccioso) és Beethoven (az 5 zongoraverseny) is. És engem továbbra is izgat a kérdés: mit érthet mindebből egy még ma is csak 24 éves fiatalember? Mit tudhat Mendelssohn két végén égetett, bár szolid, olykor jófiús látszat mögé kényszerített lobogásáról, mosolygós haldoklásáról? Mit érthet valójában Beethoven emberiséget átölelő süket magányából, kivágott húrú fortepianón eljátszott szerelmi végzetéből (hogy egy újabb, gyerekkoromat kísértő legendát ide idézzek)? Nos, az idén megjelent két felvétel (a Mendelssohnt stúdióban, Varsóban, a Beethovent élőben, Berlinben rögzítették) mintha választ adna kérdésemre.

Mindkét felvétel esetében árulkodó a zenekar-választás: a Mendelssohn-versenyekben az Orpheus Chamber Orchestra, a Beethoven-koncertekben az Academy of St. Martin in the Fields a játszótárs. Két olyan finom hangzású kamarazenekar, mely jól ismeri a műveket, sokakkal eljátszották már, de képesek mindig a szólistához alkalmazkodni, méghozzá karmester nélkül, tehát teljesen direkt kapcsolódással. Ez különösen fontos esetünkben, hiszen így sokkal közvetlenebbül tapinthatjuk ki a szólista szándékait, elképzeléseit, két szíven áramlik át a zene képletesen szólva. És valóban, a zenekarok mindkét esetben ideális partnernek bizonyulnak: a mellettük szóló tapasztalat és rutin csak rásegít, hogy helyt álljanak egy friss elképzelésben is. (Ugyanakkor megjegyezném, hogy míg a varsói felvételen nekem tökéletesnek tűnik a hangmérnöki munka, azaz a zenekari szólam-szólamok adagolása, előtérbe helyezése vagy épp háttér-csipkévé szövése, a berlini élő felvételen olykor annyira előtérbe kerülnek pl. a fúvósok vagy épp a csellisták, hogy már-már elvész a vágyott kamarazenekari hangzás, szinte nagyzenekari letétet hallunk, ami bizony ellentmond Lisiecki játékának.)

Ha egy szóval akarnám megfogalmazni a kanadai ifjú vízióját a játszott zenékről, akkor az egyszerűség jutna eszembe jelzőként. Nem akar nagyobbat markolni, mint amennyit elbír. És ez persze nem a technikájára vonatkozik, hiszen az meggyőző és lenyűgöző (bár a Mendelssohn-lemezen a Variációkban olykor összemos hangokat-futamokat, de ezek csak gyengébb pillanatok): Lisiecki olyan magabiztos a legnehezebb passzázsokban is, hogy már ez is kiemelhetné kortársai közül. De többről van itt szó. Ez a srác nem akarja eljátszani, hogy többet ért a művekből, mint amennyit bölcselme a rögzítés pillanatában felfogni képes. Azt játssza el, ami számára nyilvánvaló, nem akar bele látni, mi több bele láttatni a darabokba olyan mondandókat, melyeket (még) ő maga nem érthet. Mendelssohn 22 évesen írt g-moll versenyét egy kortárs 24 éves játssza: lendületes első tétellel, melyben nincs semmi túlhangsúlyozva, egy rendkívül intim Andantéval, melyben az érzelmesség nem csap át érzelgősségbe, ideális tempóval (pedig mennyien szeretik ezt túl lassúra venni), és aztán egy boldog finálé-tánccal (hogy szólnak a zenekar trombitái és kürtjei!). Nincs túlgondolva a produkció: két fiatal egymásra talál, csak ennyi. Ez amolyan mozarti gesztus, a homo ludens elmerülése. Nem erőltetett romantika – sokkal inkább a klasszikus forma feloldása az érzelmek játékában, egy végig sem gondolható, de még természetes jövő optimizmusában.

Egyszerűség, játékosság: mozarti, mégis kortárs gesztusok. Lisiecki szerencsére abból a bizonyos csodagyerekségből a gyermeki rácsodálkozást őrizte meg. Nem erőlködik azzal, hogy sosem látott mélységekbe kalauzoljon bennünket. Olyan mélységekbe pláne nem, ahol még ő maga sem járt. A d-moll koncert nyitó tételének poézisa és szenvedélye, majd az Adagio bensőséges párbeszéde (ez a kedvenc tételem ezen a felvételen) sem csúszik át a fináléban magamutogató tűzijátékba. A szerző nászútját követően komponált darab a kanadai ifjú kezében épp annyira lesz egy szerelem beteljesülése, amennyire ezt huszonévesen tudni véljük: tele nekilendülő boldogsággal és megtorpanó bizonytalansággal, mozarti magabiztossággal és schumanni kételyekkel. Lisiecki – nekem úgy tűnik – épp annyira romantikus, mint a kortársai zenén innen és túl: semennyire, vagy csak nagyon titokban. És éppen ez teszi meggyőzővé játékában a romantikát is. Hogy nem akar annak látszani. Éppen ezért lesz áttetsző a formálása, ezért használ kevesebb (romantikus...) pedált, ezért lesz örömteli a játék, amelyhez meginvitál minket.

Ha valaki nem szereti Lisiecki játékát, akkor ezt a fajta, egyszerűségre törekvő megoldást érezheti-nevezheti akár monokrómnak is. A Beethoven-felvételen például az 1. és a 2. verseny esetében példamutató önmegtartóztatással kerüli, hogy olyat is bele lásson a partitúrába, ami nincs ott. Nagyon sokszor hallottam már ezeket a darabokat úgy játszani, hogy a teljes életmű ismeretében amolyan retrospektív megközelítésben adták elő. Pedig ez a két darab sokkal közelebb áll a saját korához, annak köznyelvéhez, vagy éppen a mozarti hagyományokhoz, mintsem a Beethoventől mindig elvárt újító elképzelésekhez. A B-dúr verseny (mely valójában korábban keletkezett, mint a kisebb opus-számmal jelölt C-dúr darab) Lisiecki előadásában sem több, mint amilyen a darab maga: tökéletesen mondja fel azt a leckét, melyet Haydn tanított egy-két évvel korábban a szerzőnek. Persze izgalmas, hogy mit csinál egy Beethoven a köznyelvből – és épp ennyire izgalmas, ahogy a mai pianista bravúroskodás és nagyotmondás helyett megmutatja, hogy a nyelvújítók is a közösből gazdálkodnak eleinte. A C-dúr verseny mozarti játékossága Lisiecki előadásában különösen a záró Rondóban derül ki, tele van tréfával, életörömmel. A 25 éves szerző és a 24 éves zongorista – megint egy kortársi kézfogás!

A nagy kérdés számomra az volt, hogy vajon miként képes Lisiecki interpretálni azt, amiről még nincs vagy nem lehet tudása-élménye. Ez főként a 4. és az 5. koncertre igaz. Ő maga a G-dúr versenyt tartja mindenképp sorfordítónak, mind Beethoven, mind a saját életében. Igen, hiszen ez volt az a darab, amelybe „beugrott” Argerich hűlt helyére, ez volt az a darab, ahonnan Beethoven életében és a zenetörténetben is a zongoraverseny új időszámítását kalkuláljuk. A G-dúr versenyt nyitó öt ütem olyan mondandót fogalmaz meg, olyat bíz a zenekarra és a világra, amilyet addig még sosem hallottunk. A kanadai ifjút persze nem a zenetörténet érdekli, ahogyan az az életrajzi tény sem lehet kiinduló pontja, hogy ez volt az utolsó koncert, melyen még maga Beethoven vihette a darabot a közönség elé. Neki egyetlen feladata van-lehet, hogy ebben az öt ütemben megfogalmazza saját magát. És ez a nagyszerű Lisiecki játékában! Hogy van mondandója a zenéről és magamagáról. Nagyon kíváncsian várom, vajon mikor áll elő Beethoven-szonátákkal: mert ezt a darabot úgy rögzítette, mintha csak egy zongorára és zenekarra írt szonátát játszana, nem versenyművet. Sokszor mondják, hogy különösen a lassú tételben mintha Orfeusz alvilági könyörgését fogalmazta volna Beethoven drámai párbeszéddé. Lisiecki nem száll alá, legalábbis nem a pokolra. Az ő alvilága, ha van ilyen, a mindenkori dalnokok, zenészek csodaverzuma: egy hely, amit tán a mai istenek is szeretnek és elfogadnak, olykor tán segítenek is.

Nekem ez a kedvenc darabom ezen az albumon (sőt, bevallhatom: a beethoveni zongoraversenyek között is). Az 5. zongoraverseny a maga szimfonikus arányaival kicsit távolabb áll tőlem. Talán a harciasságát nem szeretem, nem értem annyira? Talán a pátoszát nem érzem át igazán? Lisiecki sem erre helyezi a fő hangsúlyt. Nem egy beethoveni idolt hajszol, hanem megpróbálja a maga érvényességét megtalálni akár a művet nyitó, a kortársakat is zavarba hozó szóló-kadenciában, akár a fantáziaszerű rögtönzésekben, akár a középső tétel koráldallamában, akár a záró rondótémát megfogalmazni próbáló pianissimóban, majd az abból kirobbanó jókedvben, a tételzáró csakazértis unisono skálameneteiben. Azt hiszem, a kanadai ifjúnak nincs köze (még?) Beethoven pátoszához, nem lehet élménye egy napóleoni figura (bár ki tudja?). Az ő élménye tisztán zenei – és ezt is adja át. És talán ez a válasz a címben feltett kérdésre is: Lisiecki már nem csodagyerek. Egy művész inkább, aki megőrizte magában a gyereket – és ezért csodákra (lehet) képes.

Nem vagyok jós, nem vagyok látnok, nem tudhatom hát, merre vezet Jan Lisiecki pályája, hogy szárnyal-e tovább vagy megtorpan, hogy megelégszik-e a világsikerrel, vagy a kor és a maga Orfeuszaként kész lesz akár pokolra is menni. Most jó úton van. Most szerethető.

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00289 483 6471, 00289 489 7637