ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Oratórium és opera szimfonikus köntösben

A Luzerni Fesztivál Zenekara 2016-ben adta elő Riccardo Chailly vezényletével Gustav Mahler VIII. „Ezrek” szimfóniáját, a koncertet az Accentus Musicus adta ki DVD-n. Fittler Katalin recenziója.

Fittler Katalin

„Bemérni” a mérhetetlent – erre a kihívásra válaszolt a felvételt készítő stáb, amikor kísérletet tett a monumentális kompozíció élményének vizuális visszaadására. Az esemény is méltó erre a vállalkozásra: a Luzerni Fesztiválzenekar vezető karmesteri tisztségében Claudio Abbadót követő Riccardo Chailly ezt a műsorválasztást egyszersmind tiszteletadásnak is szánta. E 2016. augusztus 12-i hangverseny felvételével vált teljessé az együttes Mahler-ciklusa.

Felsorolni is hosszú lenne a közreműködő együttesek nevét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ne csak a jelenlévők, hanem a későbbi, a felvételnek köszönhetően térbeli és időbeli korlátok nélkül csatlakozó hallgatók is lenyűgöző élményhez jussanak. Amiben, természetesen, nem kis szerepe van annak az előjáték-sorozatnak, amit ki-ki a hang- és képfelvételek korábbi tapasztalatával szerzett.

Közelség és távolság dilemmáját oldja meg e kínálattal a felvétel, bizonyos szempontból passzivitásra ítélve a nézőt, aki viszont értelmezve a kínált látványt, képzeletben felépítheti magának azt a hangzásteret, amelyet, érthető módon, aligha lehet képes visszaadni a felvétel.

Mielőtt az első hang felcsendülne, a kamera bejárja a luzerni kultúrpalotát, képet ad annak óriási méreteiről. Végigpásztázza az együtteseket is, ami persze nem helyettesítheti a reális térélményt, amelyet a nézőtér bármely pontján ülő észlel a mű folyamán. Látványmozaikokból rekonstruálható az elhelyezkedésük – ami voltaképp a hallgató számára „elhanyagolható”, hiszen többnyire a monumentalitás válik lenyűgözővé.

A felvétel hallgatója nagy valószínűséggel „többet hall”, mint a jelenlévők, hiszen a keverőpult jótékony közreműködése – és az aktuális főszereplőkre irányított kamera – jótékonyan irányítja a figyelmet (ráadásul partitúrával a kézben puskázhatunk is, a teljesebb szövegértés kedvéért). Ugyanakkor lehetősége van arra is, hogy elvonatkoztasson a látványtól, mint amikor koncertteremben is behunyt szemmel próbálunk közvetlenebb kapcsolatot teremteni a hangzásvilággal. És a korlátlan számú megismételhetőség lehetősége akkor is felbecsülhetetlen, ha ezekre a különböző lehetőségeket kiaknázó újrahallgatásokra hosszabb idő elteltével kerül sor. Hiszen a zenehallgatás korántsem passzív befogadói feladat!

Tisztelettel adózhatunk az előadói teljesítményeknek is. A karmester teremtő mód összerendező munkájának, az együttesek állandó készültségének, a minden hangért felelősséget vállaló magatartásának, s elképzelhetjük azt a feszültséget, amit a szólóállások játékosaira ró a mű. Ahol – a tiszteletet parancsoló alkotói komplexitáson belül – a legkisebb bizonytalankodásra sincs lehetőség, akár reflektorfénybe kerül pillanatnyilag egy-egy játékos, akár a tömeg részese. A résztvevő kórusok sorában örömmel üdvözölhettük a Tölzer Knabenchort – megható volt látni a kamera jóvoltából azt az odaadó muzsikálást, amely a fiúkórus minden megmozdulását interpretáció-értékűvé avatja.

És minden elismerés a nyolc szólistáé! Főként a koncertteremben lehetett katartikus pillanat, amikor a magasból szólal meg Mater gloriosaként Anna Lucia Richter. Kinyilatkoztatás-értékű interpretációjában az operai szerepformálás átlényegítő gesztusa jutott kifejezésre. „Így” nem lehet kottával a kézben énekelni! Ugyanez érvényes a Pater ecstaticus „szerepében” Peter Mattei produkciójára is.

A teljesítőképesség határait feszegető szoprán szólamok esetében külön nehézséget jelenthet (főként a mű első részében) az arányok érzékeny összerendezése, pontosabban, az, hogy erről a kontrollról a legszélsőségesebb dinamikai igénybevételek során sem szabad lemondani. Ricarda Merbeth a formai íveket és csúcspontokat érezhetően előtérbe helyezte, amikor Juliane Banséval énekelt. És hogy a hangerő mennyire csak eszköz a kifejezés érdekében, annak ékes bizonysága a hangfekvésben kétségkívül „kényelmesebb” alt-szólamok intenzitással érvényesülő megszólaltatása (Sara Mingardi, Mihoko Fujimura). Remekül helytállt Pater profundusként Samuel Youn, és a Doctor Marianusként a tenor Andreas Schager.

Oratórium és opera, szimfonikus keretben. A virtuális térben is érvényesül a monumentalitás – ugyanakkor, ez a nagyság sohasem válik nyomasztóvá. A zenei anyag valamennyi léptékében plasztikusan kidolgozott előadás perspektivikus, megsejttet valamit a felfoghatatlan végtelenből, s nem utolsó sorban, a szeretet erejéből.