ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Rejtett érték

Ha jól emlékszem, először csodás és imádott gimnáziumi történelemtanáromtól hallottam azt a kifejezést, hogy „elfeledett értékek”. Arról beszélt nekünk, hogy a kultúra több évszázados történetében hány és hány művész és műve merült feledésbe, hogy aránytalanul keveseknek adatott meg akár évtizedekkel-évszázadokkal később az újrafelfedezés öröme és elégtétele. De mert ironikus és bölcs ember is volt, gyorsan hozzátette: persze legalább ekkora a számuk azoknak az alkotóknak, akiket bizony méltán feledett el az utókor. Méltán elfeledve lenni: sosem mertem igazán eldönteni, hogy ez a sors ajándéka vagy a fátum végső igazságszolgáltatása. Most, amikor a DG jóvoltából rövid időn belül két Weinberg-lemez is napvilágot látott (a Chandos szimfónia-kiadását sajnos nem ismerem eléggé), eszembe jutott tanárom maliciózus megjegyzése – és újra zavarban vagyok.

Bányai Gábor

Mieczysław Weinberg nevét először egy Sosztakovicsról szóló cikkben-tanulmányban olvastam, megtudva, hogy jó barátok voltak, hogy a nagyobb nevű szerző a sztálini megtorlások idején sem hagyta cserben barátját, hogy sok tekintetben hasonlóak voltak kulturális gyökereik, olykor még zenei stílusukban is föl lehet lelni közös pontokat. De sokáig egyetlen hangot sem hallottam a lengyel nevű, de a Szovjetunióban élt szerzőtől. Amikor kicsit utána akartam olvasni, feltűnt, hogy az 1919-es születésű szerzőnek már a neve leírásában sincs egyezség, ahány cikk, ahány ország, annyiféleképpen írták-ejtették (Moisey vagy Moishe Vainberg, Moisey Samuilovich Vaynberg). A most megjelent két CD a lengyel átírást követi, lévén szerzőnk Varsóban született és nőtt fel, édesapja, a Kisinyovból indult Shmil Weinberg a helyi Jiddis Színház hegedűse, karmestere és zeneszerzője is volt, az odesszai származású édesanya pedig ugyanennek a színháznak volt színésznője. Weinberget már 12 évesen fölvették a konzervatórium zongora tanszakára, ahol 1939-ben végzett – hogy pillanatokon belül a nácik és a kitörő világháború elől a Szovjetunióba meneküljön, jelesül Minszkbe, ahol a helyi konzervatóriumban zeneszerzést tanult. Hamarosan Taskentbe evakuálták: itt ismerkedett meg feleségével és az általa csodált későbbi baráttal, Sosztakoviccsal is.

És ez az a pont, ahol a párkák (az okot nem tudni, ahogy sosem) tragikus szövetet kezdenek fonni. Mert Weinberg hátrahagyja a családját, szüleit és húgát, és valójában sosem tudja meg pontosan, mi is történt velük. Sosem találkozhattak többé, bár szerzőnk még sokáig reménykedett – nem tudván, hogy szeretteit előbb gettóba, majd koncentrációs táborba hurcolták, és onnan egyikük sem került ki élve. A történelmi fájlok, a bizonyítékok csak Weinberg halála után kerültek elő, de a veszteség fájdalma és a mégis-remény sosem múlt el szerzőnkből. A sors másik drámai fintora, hogy oly sok sorstársával ellentétben Weinberg nem nyugat felé vette útját, hanem a menedéknek hitt Szovjetunióba. Ahol ő is bekerül a sztálini darálóba: és míg Sosztakovics képes olykor álruhában-maszkban, bohóckodva kijátszani az éles szemű-fülű, mindig ugrásra kész cenzúrát (melyhez a hatalom általában titkosrendőrséget is alkalmaz a biztonság kedvéért), az alkatilag erre képtelen Weinberg hiába keresztelkedik ki, hiába kap bocsánatot 3 hónapos láger után, és költözhet vissza Moszkvába, hiába a napi szintű, szoros barátság Sosztakoviccsal – valahogy sosem sikerül áttörnie a történelem, a párkák vagy épp maga állította falakat.

 

 

Azért időzöm az életrajzi tényeknél ennyit, mert úgy hiszem, az ő esetében – nem lévén naponta utunkba kerülő, jól ismert szerző – legalább ennyit tudnunk kell a háttérről. A rettenetes huszadik századról, amelyhez képest a sötétnek mondott középkor sem lehetett sokkal rosszabb. És mert ezek magyarázzák-magyarázhatják talán azt a stíluskavalkádot is, ami Weinbergre érzésem szerint oly jellemző. Egy lelkes méltatója szerint minden formában otthon volt. Írt film- és cirkuszi zenét, tragikus nagyoperát, az egyszerű melódiáktól a dodekafon szerkesztésig minden stílust kipróbált, gyökerei lenyúlnak a zsidó, a lengyel, az orosz, a moldáv népzenéig, miközben a modernizmus sem hagyja ihleten kívül. Csak az a kérdés, hogy ez a sok hatás és kísérlet – és a megannyi idézet: Weinberg egyik kedvenc eszköze volt más szerzőktől vagy éppen a maga korábbi műveiből idézni, ezzel is fokozva a stíluskavalkádot – vajha összeáll-e egységes formává, téveszthetetlenül egyedi hanggá?! Megelőlegezem a magam summáját – hozzátéve, hogy nyilván csak kisebb részét ismerem életművének -, a most a kezemben tartott két CD-t hallgatva megerősített érzetét: hogy bizony nem.

Úgy képzelem, hogy a sors, ha kegyes akart volna lenni szerzőnkkel, akkor Minszk, majd Moszkva helyett Amerikáig repíti, ott is egyenesen Hollywoodba. Ettől még persze nem került volna el megannyi személyes tragédiát, de stílusa, képzelőereje, láttató-leíró képessége, csapongó – olykor barokkos, máskor tizenkétfokú–váltásai megtalálták volna a helyüket a film világában. Nekem Weinberg a múlt századi filmzene egyik legnagyobbja lehetett volna. Ha onnan kerül át a koncerttermekbe, tán mindannyian jobban járunk. Nagyobb volt az ambíciója, kisebb a szerencséje, és így elment egymás mellett a képesség és a lehetőség.

Ennek a most megjelent két albumnak Gidon Kremer, a csodás felfedező az apafigurája. A kamarazenei felvételen szereplő, mindhárom műben a hegedűé a vezető szerep, a szimfóniák közt pedig a főműnek tekintett 21-es számú, Kaddish címet viselő darabban is kiemelt szerep jut a szólóhegedűnek. De nem csupán ezért gondolom apafigurának: sokkal inkább azért, mert Kremer nagyon sokat tesz a XX. század zenéjének felfedezéséért, az elfeledett vagy épp a legfrissebb művek bemutatásáért. Hegedűje és szellemisége elképesztően érzékeny, ő maga legalább olyan mélyre tud nyúlni, vissza a gyökerekig (a baltikumi és a zsidó örökség érvényes megfogalmazásában), mint a szerzők maguk. Ehhez pedig kitűnő partnereket választ mindig. És szinte mindig fiatalokat, akiket egyszersmind átsegít a szárnybontás nehézségein is – ezúttal is érdemes megjegyeznünk a zongorista Yulianna Avdeeva és a csellista Giedré Dirvanauskaitè nevét. De a legnagyobb felfedezés számomra előadói oldalon a két szimfónia karmestere, a fiatal litván tehetség, a vilniusi Mirga Gražinytè-Tyla, aki kórusvezetést és vizuális művészeteket egyaránt tanult, és ez a kettősség bizony hallik is a felvételen. Minden zenéről határozott elképzelése van, amit képes megosztani hallgatóival – de látomása is van, és épp ez biztosítja, hogy folyamatosan képes legyen kommunikálni zenekarával és hallgatóival egyaránt. A Kaddish-szimfónia hallatlanul bonyolult zenekari letétjét (a mű egyszerre foglalkoztat egy nagyzenekart, jelen esetben a Birminghami Szimfonikusokat, és egy kamarazenekart, a szólistát tudván nyilvánvalóan a Kremerata Balticát) olyan természetességgel fűzi egybe, hogy még azt is maga mellé állítja, akit egyébként maga az alapmű nem varázsol el.

 

 

És ezzel visszakanyarodtunk magához a zeneszerzőhöz és műveihez. A kamaralemezen szerepel nyitó darabként egy nagyon korai mű (3 darab hegedűre és zongorára), melyet Weinberg még 15 éves korában, tulajdonképpen profi zeneszerzői tanulmányok híján írt. És mégis ez a leginkább megejtő darab. A varsói tanára, Szymanowski által ihletett Nocturne a lengyel hagyományokban gyökerezik, az azt követő Scherzo 2/4-es tempója a klezmerek világába visz, a záró darab, melyet kishúga ihletett, egy baba álmain át keveri a valóságot az elképzelttel – kár, hogy ezt a világot kettétörte a háború, a nácizmus. Ez az ifjúkori botlás (ahogyan Rossini nevezné a kamaszkori álmokat) nagy zeneszerzőt ígér. De az ígéret nem váltódott be. A feleségének dedikált op. 24-es trió egy tökéletes képzettségű formamester leckefelmondása inkább, tele magától és másoktól vett idézetekkel – ha moziban hallanám, biztosan tudnám szeretni, hiszen alkalmazott zeneként akár működhetne is. A záró darab, az 1982-ben írt 6. hegedű-zongoraszonáta sorsa is metaforikus: úgy tűnik, még szerzője is megfeledkezett róla, és csak tíz évvel halála után fedezték fel a kiadatlan partitúrák közt. Az édesanyja emlékének dedikált darab megint csak arról tanúskodik, hogy Weinberg mindent tudott a kompozíciós technikákról, egy-egy motívumban a titkolt érzelem szépsége is fölsejlik, de az egész darab sajnos hidegen hagy.

A szimfóniák sorában a 2. számú a háborút követően, 1946-ban íródott. És feledésre ítéltetett hosszú évtizedekre. Mert nem lehetett kötni Weinberg nagy témáihoz: Istennel  való örök perlekedéséhez (a Miatyánk című filmzenéje erre remek példa), a Holocaust iszonyata révén benne tátongó űrhöz, reménytelenséghez és kétségbeeséshez (mint például a 8. szimfóniában), az egész XX. századról megfogalmazott végső állásfoglalásához (ennek nagy fejezete, záró gesztusa a 21. szimfónia). A 2. szimfónia, bár tartalmaz programatikus elemeket, csupán „zene” a szó artisztikus értelmében: csillogó fényekkel, reményekkel és melegséggel van teli, nem mondanivalóval. Nekem ez a kedvenc Weinberg-darabom. Mert bár ezt is el tudnám képzelni egy nagyszerű film nagyszerű útitársaként, a székben ülve otthon vagy a koncertteremben is el tud varázsolni. Mert annyit markol, amennyivel el is bír. Mert bár itt is játszik idézetekkel, vagy inkább zenei reminiszcenciákkal (lásd a második tétel schumanni indíttatását), ez a zene nem megmutatni akar, nem is felmutatni: láttatni csupán. A nagy összegzésnek tartott 21. szimfónia éppen ezzel a bensőséges beszélgetéssel marad adós. Az 1964-ben elkezdett, de csak 1989-ben befejezett Kaddish mindent el akar mondani, mindent meg akar mutatni Weinberg elátkozott életéről és századáról. Egymást érik az idézetek Chopin g-moll balladájától Mahler Csodakürt-dalán át a saját 4. kvartettjéig, az egész mű egy hatalmas vissza- és áttekintése a korról a kornak, melyben élni és alkotni volt kénytelen. Példázat és vádbeszéd egyszerre. Ez a hattyúdal elképesztő kompozíciós tudással lett megírva – beleértve a két zenekar párbeszédét, a virtuóz hegedű- és énekszólót (ez utóbbit maga a karmester énekli) – pontosabban ez is, mint szinte minden, ami kikerült Weinberg keze alól. De nem ráz meg, nem visz magával. Kremer, aki lelkes felfedezője és előadója Weinberg muzsikájának, egyenesen úgy aposztrofálja ezt a darabot, mint Mahler 11. szimfóniáját. Bár úgy lenne... vagy inkább: bár Mahlernek adatott volna meg... ha már a 10. torzóban maradt.

Egy tökéletes képzettségű formaművészt ismerhetünk meg Weinberg műveiből, akinek rengeteg mondandója volt a világról és annak tragédiáiról. De aki mintha sosem mert vagy tudott volna lemerülni a saját mennyországába, fölrepülni a saját poklába. Nem merem sommásan azt mondani – követve egykori tanárom szavajárását -, hogy Weinberg a méltán elfeledett művészek közé tartozik. Egyrészt mert éppen újra felfedezik, másrészt könnyen lehet, hogy az én befogadó készségemmel van a baj. De ha őt hallgatom, mindig az jut eszembe: rosszkor volt rossz helyen. Van, aki ebből a tragédiából maradandó életművet épít (bocsánat a profán példáért: egy ilyen élethelyzet varázsolt a közepes költő Radnótiból örök érvényűt) – van, aki torzóban marad megannyi befejezett mű után is. Színházban, filmben szívesen hallgatnám: az előtérben azonban szürke marad nekem. Nekem nem jött össze a felfedezés...

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00289 483 6566

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00289 483 7522