Ritkaságok el(ő)tűnő művészektől
Az Audite cég nemrég két lemezt adott ki, melyek olyan művészek néhány archív felvételét tartalmazzák, akik el-eltűnnek, aztán fel-feltűnnek. Az élvonalba tartoznak, még ha ezt kevesen tudják is.
Zay Balázs
Carl Schuricht egykor neves karmester volt, mára teljesen feledésbe merült. Készített ugyan lemezeket az EMI és a Decca számára, de ezeknek csak egészen csekély részét adták ki újra. A ma már Lengyelországhoz tartozó Gdańskban zenész családba született dirigens valaha a meghatározó német karmesterek közé tartozott. Ignorálása azért különös, mert antiromantikus stílusa, mely lényegesen eltér kora ma is számon tartott német karmesterei beállítottságától, kifejezetten modern a tekintetben, hogy elsősorban objektivitásra, pontosságra törekedett, s jobbára gyorsabb tempókat alkalmazott. Schuricht stílusa szikárnak is mondható, ám jobban megfigyelve akár e lemez kapcsán is arra leszünk figyelmesek, hogy a kétségkívül antiromantikus és tárgyilagos megközelítés egyáltalában nem megy a szólamok érzékeny megformálásának rovására.
Schuricht a II. világháború kimenetelének kérdésessé válása felé közeledve Svájcba menekült, s itt élt haláláig. A Lucerni Fesztiválon készült koncertfelvételek két részletét tette közé az Audite. Éppenséggel gazdagabb anyagot is meg lehetett volna jelentetni, de ez az összeállítás is sokat megmutat munkásságából. Mozart utolsó zongoraversenyét Robert Casedesus játssza. Elfelejtett művész ő is, ugyanakkor kimagaslóan disztingvált modorú, szerfelett elegánsan játszó zongorista. Egykor nagy hírnek örvendett, Ravellel is dolgozott együtt. Mozart sok zongoraversenyét játszotta fel Széll Györggyel, többek közt a lemezen szereplőt is. Mű és művész kivételes találkozása ez, ugyanis Mozartnak ez a zongoraversenye valami mást mutat, mint a korábbiak, kevés késői darabbal együtt, talán valamit abból a Mozartból, aki lehetett volna, ha nem hal meg idejekorán. A darab sokkal nyugodtabb, valamelyest nagyobb szabású, mint a korábbiak, előremutatva ebben a tekintetben is arrafelé, ahol aztán Beethoven alkotott. Ehhez jól illik Casedesus és Schuricht jó értelemben véve kimért, választékos, nyugodt megközelítése, mely azonban egyúttal nagyon finom is.
Látszólag nem igazán illik második darabként Brahms II. szimfóniája a korongra., ám ha már adott a kapcsolódás, érdemes beszélni hagyni. Ahogy Mozart utolsó zongoraversenye kvázi beethoveni dimenziójú, azaz anticipációja a preklasszikust és koraklasszikust már rég maga mögött hagyott stílusnak, úgy e Brahms-szimfónia - és a másik három is persze - annak kései utócsengése, hiszen még ha a hangzás tömör és a hevület romantikus is, a forma tisztán klasszikus. Ezen a ponton válik különösen jelentőssé Schuricht erősen antiromantikus attitűdje. Ezúttal is élénk tempókat vesz, de nagyon precíz és németes, nincs kilengés, nincs pillanatnyi hév, csak jól megfontolt formaadás. Ami ebben különösen szép, és ami kitűnteti a Mozart-mű előadását, azaz Casadesus játékát is, hogy eközben az egész nemhogy nem merev, hanem kifejezetten érzékeny, vagyis a zordnak tetsző külső mögött még némi schuberti kedvesség is fel-feldereng, mivel a visszafogott kereten belül mindkét művész a részletek zeneiséggel való megtöltésére törekszik.
A másik lemez Nelson Freire brazil zongorista néhány felvételét tartalmazza, akit sokan csak Martha Argerich játszótársaként ismernek. Pár lemezt készített vele hajdanán a CBS, aztán szerencsére intenzívebben kezdett dolgozni vele a Decca. E lemez két részre oszlik. Az első rész Saint-Saëns II. zongoraversenyének élő felvétele 1986-ból, melyen a Deutsches Symphonie-Orchester Berlint Fischer Ádám vezényletével. Ez egy rosszul besorolt darab. A romantika egyik nagy zongoraversenye, ihletett mű, mely csillogóan virtuóz ugyan, de nem felszínes. Freire előadása eleven és átélt, a kezdő kadenciában meglepően jól indít, ugyanis többektől eltérően helyesen érzi, hogy nagy rubatóra van szükség. Freire néha szokatlanul hangsúlyoz, de olvasata őszinte és meggyőző. Ha a mű talán legjobb interpretációjának (Philippe Entremont, L’Orchestre du Capitole de Toulouse, Michel Plasson) összeszedettségét és ihletettségét nem is éri el ez az előadás, igen kiváló, mindenekelőtt a szabadabb átélésnek köszönhetően. A következő rész épp húsz esztendővel korábbi, Freire berlini rádiós bemutatkozása. Grieg öt Lírai darabja, Liszt V. és X. magyar rapszódiája, végül a II. polonaise. Igényes zongorázást hallunk, differenciált billentéssel és őszinte átéléssel. Liszt rapszódiáiban ugyan nem éri el Cziffra spontaneitását, mégis annak a ritka esetnek lehetünk tanúi, mikor nem érezni külföldi előadónál erős idegen akcentust. Freire nem kész formákkal győz meg, hanem igényes zongorázás mellett kiugróan örömteli és érzékeny zenéléssel.
Mindkét lemez hangminősége elsőrangú. A svájci és német közönség fegyelmezettségének köszönhetően azonban furcsamód a tételek közti szüneteket nem vágták, így a Brahms-szimfónia első két tétele közt több idő telik el, mint a két mű között (pedig ezek közt jó egy év is eltelt, másik zenekar foglalt helyet közben a lucerni Kunsthausban).
Katalógusszámok: Audite 95.645; Audite 95.742