ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Az ezüstrózsa átadása a Funkhaus Hygienemuseumban

A Profil nemrég kiadott egy különösen jelentős dokumentumot: Strauss Rózsalovagjának 1950-ben Drezdában készült, Rudolf Kempe vezényelte stúdiófelvételét.

Zay Balázs

Tulajdonképpen a mű első stúdiófelvétele, már ha eltekintünk Robert Heger 1933-as bejátszásától, s ettől bizony érdemes eltekintenünk, mivel a darabnak nem kissé, hanem nagyon erősen meghúzott verziója került rögzítésre abban az évben. Az 1950-es drezdai felvétel dirigense Rudolf Kempe, aki bár Strauss életművének egyik legjelentősebb interpretátora, kevesebb operafelvétel készült vele. Évtizedekig úgy tűnt, mintha erről az operáról sem lenne stúdiófelvétele, csak 1966-os müncheni élő felvétel, melyet egykor a Golden Melodram forgalmazott. Ám ott lappangott ez a drezdai bejátszás, melynek negligálása több szempontból is különös. Erich Kleiber 1954-es és különösen Karajan 1956-os lemeze, majd a későbbiek, köztük kiváltképp Soltié, szinte mindig a köztudatban voltak, mégis furcsa, hogy erre a drezdai felvételre ilyen sokáig nem vetült fény.

Aki azt gondolja, az 1950-ben a Mitteldeutscher Rundfunk, Funkhaus Hygienemuseum, 1. teremben készült felvétel hangminősége gyenge, nagyon téved. A felvétel hangminősége ugyanis meglepően jó. Persze a kor gyakorlatának megfelelően a szólisták hangja dominál az előtérben, s az alaphang némiképp magas, ugyanakkor az egész meglepően tiszta és dinamikus.

Nemcsak a hangzás dinamikus, hanem az előadás is.  A fiatal Kempe energikus játékra ösztönzi az együttest, ezzel végig felettébb eleven előadást hozva létre. E téren kétségkívül erős eltérés figyelhető meg Kempe értelmezése és a lassan formálódott, esetleg „bécsinek” is nevezhető hagyomány között. Persze mennyire bécsi Karajan angol felvétele? Kempéhez épp Solti Decca-lemeze áll közel, mely történetesen bécsi, s nem sokkal korábbi londoni élő előadása közelebb áll a bécsinek nevezett, de egyáltalában nem kifejezetten bécsi stílushoz, amelyet helyesebben háború utáni domináns megközelítésnek lehetne nevezni, nem kis részben azért, mert a korszakra vonatkozóan definitív első Karajan-felvételen is szereplő Schwarzkopf éneklése maghatározó szerepet játszik benne.

Ezen ponton szeretnék kitérni egy érdekes kérdésre, melyet ez a felvétel különösképp jól vet fel. Mennyiben bécsi A rózsalovag? Mennyiben osztrák Strauss? A szövegkönyv, Hugo von Hoffmannsthal kétségkívül egészen egyedi és invenciózus alkotása valóban bécsi, részben metonímiaként értve Bécset. Ám Strauss német és többek között ezt az operát is épp Drezdában mutatták be. A kérdésre megvan a helyes válasz, nevezetesen az, hogy a német és az osztrák kultúra át- meg áthatotta egymást, és sokszor nem választható el egymástól. Nem Strauss az egyetlen zeneszerző, akinek az életútját tekintve ez a megállapítás tehető.

Ugyanakkor annak is van jelentősége, hogy ez a felvétel éppen Drezdában készült. Persze, ott, ahol a bemutató volt egykor, s nyilván igaz, hogy a bemutatón használt kottákból való játéknak megvan a maga varázsa. Ám amit ez az előadás még nagyobb egyértelműséggel mutat, az egy másik lokális jellegzetesség, olyasvalami, ami kiváltképp kitűnteti ezt a bejátszást, nevezetesen a megelőző idők akkor még eleven stílusa. Nem is annyira a straussi jelleget, hanem sokkal inkább megelőző időkre jellemző általános német operai hagyományt érzem dominánsnak ebben az előadásban, azt a kicsit parlandós, kicsit édeskésbe hajló, nagyon pontos és tiszta deklamációjú éneklést, amelyet később, másutt már nem lehetett hallani. S tegyük hozzá sokkal gyengébben szóló korábbi felvételekre gondolva, hogy ilyen hangminőségben ritkán hallani.

A borzalmas pusztulást megélt Drezda élete 1950-re már egészen helyreállt, s mikor ez a felvétel készült, még rendelkezésre álltak azok a hangok, melyek az ezt megelőző szörnyű időszakban is virágzott művészeti életet képviselték. Ezt tekintem e felvétel legérdekesebb részének. A Feldmarschallin szerepében a sajnálatos módon meglehetősen elfelejtett Margarete Bäumert halljuk. Bäumer hírnevének halványulása már csak azért sem érthető, mivel kiváló Wagner-szoprán volt. Izolda szerepét két lemezfelvétel is őrzi, mindkettő lipcsei, s mindkettő feledésbe merülése érthetetlen, mivel igazi alternatíváját képezik Kirsten Flagstad valamelyest párhuzamosnak nevezhető felvételeivel. Bäumer első lipcsei felvétele 1938-ból való, partnere Trisztánként Joachim Sattler, karmestere Hans Weisbach, a másik ugyancsak 1950-ben készült, ennek dirigense Franz Konwitschny, Bäumer partnere pedig minden idők egyik legjobb Trisztánja, a Furtwängler-felvételen Flagstad mellett szereplő Ludwig Suthaus.

Miért fontos ez? Bäumer Feldmarschallinja nem is annyira straussos, sőt, nemigen az, viszont kiváló reprezentánsa annak az elsősorban Wagnerhez, másodsorban a német romantikához, harmadsorban pedig ezek nyomán Strausshoz is kapcsolódó német iskolának.

Ugyanebbe a vonulatba tartozik a Sophie szerepében hallható Ursula Richter is. Sőt, az Octavian szerepében megjelenő Tiana Lemnitz is, akit én legalábbis elsőre inkább a Tábornagyné szerepéhez asszociálnék, s ennek megfelelően eléggé alternatív Octavian is, nem fiús, nem mezzós, hanem lányos, szoprános.

Ochs auf Lerchenau szerepében Kurt Böhmét halljuk, aki sokáig a szerep egyik vezető előadója volt, később feltűnt Böhm lemezén, valamint Krauss, Knappertsbusch és Solti élő felvételein is. Ami engem illet, nagyon nem szeretem a buffo szerepek túljátszását, így nekem Böhme alakítása is sok.

Ha valakinek kétségei támadnának a hagyományra vonatkozóan tett megállapításokat illetően, talán meggyőzi a Profil-kiadás negyedik, ráadás lemeze, melyen korábbi, még inkább történelmi Rózsalovag-felvételek szerepelnek. Köztük négy 1911-ből való felvétel az ősbemutató szereplőivel (Margarethe Siems, Minnie Nast, Eva van der Osten). A hangminőség kitűnő, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy mikori felvételről van szó. Ezután hat részlet Fritz Busch vezényletével a Buenos Airesi Teatro Colónból, aztán három részlet Böhmmel 1938-ból, illetve 1940-ből, ugyancsak Drezdából, végül két részlet Artur Rother vezényletével 1942-ből a Berliner Großes Rundfunkorchester közreműködésével. Külön érdekessége a Fritz Busch és a Rother vezényelte részleteknek, hogy Octaviant e felvételeken is Tiana Lemnitz énekelte. Ez érdekes a korábban mondottak fényében, láthatóan tehát sokáig nem a későbbi ízlés szerinti hangszínnel (Ludwig, Minton, von Stade, Baltsa, von Otter) képzelték el.

(Profil – Karsay és Társa, katalógusszám: PH16071)