ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Szerenád - Thomas Hampson és a francia dal

A Pentatone kiadásában jelent meg Thomas Hampson és a lengyel származású zongoraművész, Maciej Pikulski közös lemeze, mely a francia dal műfaját hívott bemutatni. Fittler Katalin írása.

Fittler Katalin

A 2015 szeptemberében és októberében, Berlinben készített felvétel tematikájában koncentrál a francia dalirodalom sajátos fejezetére. Tizenhét dalt tartalmaz nyolc szerzőtől, akik közül a legkorábban Giacomo Meyerbeer született (1791), a legkésőbb pedig Albéric Magnard (1865-ben, tehát a Meyerbeer halálát követő évben). Tőlük, valamint Chabrier-től egy-egy dal szerepel a válogatásban, Massenet-től kettő, míg Gounod, Saint-Saëns, Bizet és Chausson daltermését három-három mű képviseli.

A csaknem egyórás műsort tartalmazó CD-hez értékes kísérő tanulmány járul (Sylvain Fort munkája), és a dalszövegek három nyelven (francia, angol, német). A francia dal: zenei kísérletezések területe? – ezt a címet adta írásának Fort, melyben madártávlatból egyben történeti áttekintést is ad, felvillantva az opera árnyékában élő műfajt, a születő francia dal „útkereséseit” a stiláris útkereséseket, s kitérve arra a korszakos jelentőségű hatásra, amelyet Wagner zenéje gyakorolt a francia szerzőkre (akik, bár a hatástól nem tudtak szabadulni, próbáltak függetlenedni, elhatárolódni tőle). Mindeközben nem téveszti szem elől az irodalmi inspirációkat, egyazon költő verseinek különböző szerző által történt megzenésítését, illetve, egy-egy komponista irodalmi érdeklődésének irányulását. Hiánypótló zenetörténeti olvasmány!

A „lényeg”, a hallgatnivaló is többrétű tanulságokkal szolgál. Thomas Hampsont elsősorban operaénekesként tartjuk számon, dalénekesként zenekarkíséretes dalok interpretátoraként kiváló. Az amerikai bariton a szó legnemesebb értelmében „mindenevő”, akitől a sztárszerepek mellett az újrafelfedezésre váró szerepek sem idegenek, egyaránt otthonos operában és operettben, szívesen vállalkozik műfajok közti ingázásra egymást sűrűn követő előadások során is, s mindig teljes intenzitással vesz részt az adott produkcióban.

Ezúttal a zongorakíséretes dalok tolmácsaként szerez mindig bizonnyal újabb lelkes híveket világszerte a francia dal műfajának. Kísérője a lengyel születésű Maciej Pikulski, aki már tanulmányait is Franciaországban végezte, s azóta is megkülönböztetett helyet foglal el repertoárjában a francia zene, zongoramuzsikaként és kamarazeneként egyaránt. Pikulski rendszeresen működik zongorakísérőként, voltak/vannak rendszeres énekes partnerei (legjelentősebb közülük José van Dam), de más énekes zenésztársai közt is rangos művészek találhatók.

Elhivatott kísérőként rendkívül kidolgozott zenei hátteret biztosít az énekszólamnak, ugyanakkor időről-időre hallhatók játékában szólista-gesztusok, néha többletként, máskor kevesebb létjogosultsággal. Kezében (is) van a zeneirodalom, nyilvánvalóan tudatában van minden, áthallásnak, melyeket kifejezésre is juttat. Ugyanakkor a kidolgozottság néha már-már didaktikusnak hat, ami elsősorban olyankor zavaró, amikor az adott „szerenád” egyszerűbb (strofikus) zenei anyagában az kevésbé bonyolult mozzanatok is túldimenzionálttá válnak, mintegy túl erős kinagyításnak esve áldozatul.

És ugyanez a műgond bosszulja meg magát az énekszólamban is, amikor a leginkább hasonlíthatatlanul nagyobb dimenziókban otthonos Hampson is minden rezdülést arányosan bár, de sokszorosára nagyít. A kidolgozásnak már-már kényszeres vágya annál zavaróbb, minél intimebb egy-egy (gyakran strofikus) dal világa.

Az ilyen empatikus interpretáció emlékezetes koncertélményt adhat, ám a felvétel többszöri meghallgatása során, amikor már eltűnik a meglepetés-élmény, mindinkább hatását veszti.

Egy idő után úgy érezni, mesterkurzus felvételét halljuk, amikor a professzor előénekléssel tárja fel egy-egy dal belső világát, a megjelenítésre kívánkozó lehetőségeket.

Távoktatás énekeseknek, a szöveg és a megzenésítés kapcsolatainak szemléltetését illetően – és mindenképp mintapélda az értő-érthető szövegmondásra. „Így” – sugallják az előadók, és a hallgató szívesen venné, ha a rendkívül kidolgozott „hogyan” mellett azt is közvetítenék, milyen „mi” az, ami önmagában is élményt adó lehet, interpretátornak és hallgatónak egyaránt. Vagyis, hogy az előadónak is megunhatatlan.